Basel Stadt térképe
Aargau kantonból, az északi Rajna-vidék felől érkezve mindjárt Svájc egyik leghíresebb ókori emlékhelyéhez érkeztem. A mai Aargau és Basel kantonok határövezetében épült ki a római kori Helvetia egyik legfantasztikusabb települése, Augusta Raurica. Napjainkban a Kaiser August mellett fekvő kiterjedt feltárási területen igyekeznek felszínre hozni és bemutatni a korabeli castrum és a körülötte megtelepedett város minél több épületét, tárgyi emlékét. A több hektárnyi feltárt területen egy színház, templomok, szentélyek, lakó- és középületek, fürdők és a táborváros falainak, kapuinak maradványai kerültek elő. A romterület mellett felépített „római stílusú” múzeum-épületben és udvarán helyezték el az eddig előkerült leletek jelentős részét. A múzeumban életnagyságú viaszfigurák segítségével kialakított „életképek” adnak ízelítőt a korabeli viseletek és a mindennapos tevékenységek hangulatából. A közeli színház még romjaiban is lebilincselő. Jól mutatja azt a hihetetlenül precíz építészeti, statikai tudást, anyagismeretet és művészeti érzéket, amellyel az ilyen és hasonló épületeket tervezték és készítették a rómaiak. Hihetetlen hangulata van számomra egy-egy ilyen helynek. Ezek a régi építmények valahogy mindig megfognak, elkápráztatnak. Kora reggel, nem sokkal napkelte után kiültem a római színház dombhajlatra felkúszó nézőterével szemközti másik dombra, egy padra, és hosszú időn át csak gyönyörködtem az elém táruló látványban. A már hosszú ideje tartó folyamatos rohanásban legalább szusszantam is végre egyet. Gondolatban, a római korról begyűjtött ismeretekkel felvértezve, megpróbáltam magamban életre kelteni az egykori hatalmas, nyüzsgő életű várost, központjában a Fórummal, a teret szegélyező bazilikával, és a pogány istenkultuszt szolgáló templomokkal, szentélyekkel, az ide érkező utcák mentén emelt középületekkel, fürdőkkel és szobrokkal. Az „életre keltett” város központjába bevezető utakat szegélyező pineák, ciprusok, akáciák árnyékában pillanatok alatt nyüzsgő forgatag elevenedett meg. A portékáikat kínáló kereskedők hangoskodása, a fegyver- és páncélzörgéstől kísért katonai menetosztagok pattogó vezényszavai, a szekereken érkező rabszolgák nyögése és az utcakövén heverő koldusok nyöszörgése, esdeklése szinte hallhatóvá, érezhetővé vált. Az „időutazás” eseménydús pillanatait követően itt a dombtetőn végre kipakolhattam, megteríthettem és hosszú idő után először, végre nyugodtan megreggelizhettem. A turista dömping zsongása, lármája ilyenkor még nem töri meg ezt a megilletődött csendet, nem zavarja a „hely szellemét”.
Augusta Raurica – Római színház
Parkolói Capriccio. E valóban szép és megkapó romvároshoz kötődik svájci albumom készítésének fennkölt hangulatát „beárnyékoló”, egy nem túl kellemes epizódja A tereptanulmányt követő nap kora reggel érkeztem vissza a római feltárási terület melletti parkolóba, hogy napkelte utáni fotókat is készíthessek. Eme szép, alkotó gondolatokkal foglalatoskodva ért svájci tartózkodásom egyik legmegalázóbb helyzete. A korai időpontra tekintettel, a reggeli kávé-tea szertartásomat is itt tartottam, a parkoló mellett direkt efféle célra kialakított és elhelyezett padokkal körülvett asztalok egyikén. Elmélkedés és a meleg italok kortyolgatása közben észrevettem, hogy a körülettem kutyáikat sétáltató helybeliek, némiképp gyanakvóan vizslatnak mind engem, mind pedig közép-európai rendszámú autómat. Bő háromnegyed órai sziesztázás után egy rendőrautó kanyarodott a lassacskán benépesülő parkolóba és egyből mellém állt. Már elsőre is furcsa volt és feltűnt, hogy a rendőrjárőr páros egyenesen hozzám jött, s bár a hatalmas parkolóban távolabb is álltak autók, feléjük sem néztek. Abból, ahogy céltudatosan egyből hozzám jöttek – mintegy megadott pontos címre érkeztek –, s a többi jármű rendszámát meg sem nézték, azt éreztem, hogy a korábban erre sétálgató és alaposan az autómra és autómba bámuló „fontoskodók” tettek érdekemben és szóltak be a rendőröknek. (Már korábban is tapasztaltam személyesen is és a helybeliek elmondásából is hallottam, hogy az idegeneket rendszeresen gyanakvással fogadják sokfelé az országban.) Számomra még így utólag is megmagyarázhatatlan, hogy egy turisták által látogatott helyen, ahol rengeteg külföldi autó is megfordul, tehát önmagában egy autó azért, mert külföldi rendszámú nem feltűnő, miért vágódnak mégis mellé és miért igazoltatják utasát? Ezek a fura gondolatok foglalkoztattak és nem hagytak nyugodni, miközben az autómhoz lépő rendőr már meg is szólított. Mivel németül kérdezett, gondoltam miért segítsek egy bejelentésre érkezett zsaru a szórakozásában, hát legyen érdekes az igazoltató-játék. Jeleztem, hogy csak angolul, esetleg japánul illetve magyarul tudok kommunikálni. Az idősebb rendőr parancsoló hangnemben elkérte minden papíromat (útlevél, jogosítvány, forgalmi) és elvonult, hogy gépjárművükből leellenőrizze minden adatomat. „Kedves és udvarias” gesztus ez a vendéggel szemben a demokrácia hazájában!! A fiatalabb, viszonylag rövid tépelődés után a japán és a magyar nyelvet kizárta és feltette angolul a kérdést: What do you do? Gondoltam, ha már ennyire érdekli, hogy általánosságban mivel foglalkozom, röviden válaszolva közöltem: idegenvezető vagyok. Kiderült – amit kezdettől fogva sejtettem – nem ez érdekli, hanem az, hogy most éppen itt mit csinálok? Erre felvilágosítottam, hogy azt, hogyan kellett volna megkérdeznie és a jobb érthetőség és gyengébbek kedvéért kétszer is elismételtem angolul a helyesen szóló kérdést. Látszott nem igazán díjazza ezt a „First Unit” kezdőknek szintű nyelvórát, de kérdő, várakozó arcomat látva csak feltette a korrekciós programban megtanult kérdést: What are you doing hier? Erre visszakérdeztem, miért érdekli őt? Látszott kezd elfogyni a türelme és kérte válaszoljak. Erre elmondtam neki, hogy fotókat készítek a római területről – majd naiv arckifejezéssel megkérdeztem – talán nem szabad fotózni itt, esetleg katonai területre tévedtem? Azt hiszem ez már kezdett sok lenni neki, mert azért a lényeget megértette! Erre jött a következő kérdése Where do you live? Hát nem egy tanulékony fajta, az hamar kiderült, de gondoltam, „ha harc, hát legyen harc”. Megemlítettem neki hogy a Dunántúlon, Székesfehérvár közelében egy kis faluban élek. Láttam, ahogy a beindult „keresőprogram” ráncba rántja homlokát, de nem találja, mely kantonban leli fel ezt a helyet. Rekord időn belül közölte velem, ilyen helységről nincs tudomása. Mielőtt tovább folytatta volna gondolatmenetét, gyorsan közbevágtam mondván: talán ő sem ismerhet minden apró települést a kantonján kívül. Ismét kezdte türelmét veszteni, ezért ismét visszatértem a nyelvkorrekciós programhoz és a helyesen feltett kérdést a már jól bevált duplázó módszerrel elismételtem neki. Azért, biztos ami biztos, megkérdeztem, arra kíváncsi-e, hogy itt Svájcban hol lakom. Erre már elégedettebben bólogatott. Válaszomban közöltem vele hol itt, hol ott lakom, ahogy haladok kantonról kantonra, de azért megkérdeztem őt, miért érdekli mindez. Látszott kezdi nehezményezni a helyzetet, ezért enyhülés-politikába kezdtem és elárultam neki a Basel Tourismus vendégeként egy bázeli szállodában lakom, amennyiben a szobaszámom is érdekli, ott utánanézhet. Udvariasan megkérdeztem tőle, esetleg ő is ebben a szép kantonban lakik-e, vagy netán másfelé? (Szívem szerint még azt is megkérdeztem volna tőle, hogy kedves anyukája jól van-e és per pillanat miért nem arra kíváncsi inkább, hogy a kedves mama bevette-e már a mai vízhajtóját?) Majd választ nem remélve még elmondtam, hogy egy könyvet készítek a hazájáról, amihez most és itt és éppen és fotókat készítek. Bemutattam neki a két nagykövet ajánlólevelét és a Basel Tourismus részemre írt forgatókönyvét – ebben szegényem megint szembesült az angol nyelv szépségeivel – és vártam mindezek után a hatást. Vélhetően másra, esetleg egy erre csövező külföldi balhés személyre számított. Ehhez képest ez a sok hivatalos „lefedés” személyemmel és a munkámmal kapcsolatban, túl sok volt számára és nem nagyon hagyott további kérdésfeltevést. Végül is volt hol laknom, legális, két diplomata által „hitelesített” munkát végzek, a kanton VIP vendége vagyok, mit tehet és kérdezhet még?? Arcberendezésén némileg tükröződött a teljes pofára esés! Mivel kollégája még mindig nem bírt kikeveredni papírjaim ellenőrzéséből és ki tudja hányadszor futtatta már végig adataimat az Interpol, a nemzetközi kémelhárítás, a nemzetbiztonsági hivatal, esetleg a CIA és az FBI feketelistáin, a baráti közeledés jegyében megmutattam neki az országáról készítette első könyvemet. Láthatólag meglepte a színvonalas munka – egy „gyanús” elemtől nem ezt várta – és érdeklődve nézegette a fotókat. Alaposan, hosszasan kiveséztük a könyvet, de a kolléga még mindig küzdött eddigi előéletem „bűnlajstromának” felderítésével, ezért megkérdeztem fiatal „barátomat”, hogy elképzelhető-e, hogy még ma végez a kolléga az adataim egyeztetésével, mert azért ennyi mindent nem követtem el. Láthatólag nem nagyon vette a poént, ezért újabb kérdést vetettem fel neki: ha velem végeztek, akkor láthatom majd amint hasonló intézkedés végett odamennek a svájci, német, francia és osztrák rendszámú járművek tulajdonosaihoz is?? Láthatólag ez már elég erős volt számára. Azzal próbálta kivágni magát, hogy szúrópróba szerűen ellenőrzéseket kell végrehajtaniuk. Próbáltam elég jól érthetően értésére adni, hogy mily meglepő, hogy idegenvezetőként és magánszemélyként is azt tapasztalom hosszú évek óta, hogy a közép-kelet európai járművek rendszeres alanyai ezeknek a szúrópróbáknak, mind a határokon, mind pedig a városok és nevezetességek parkolóiban, miközben a nyugati rendszámú autókkal senki sem foglalkozik. Megemlítettem neki néhány más, korábbi hasonló figyelmességüket, „élményemet” is és tiltakoztam ez ellen a diszkrimináció ellen. Persze tagadta, hogy létezne bármiféle hivatalos diszkrimináció – és itt a „hivatalos” a kulcsszó, amin lehet lovagolni – de mindketten tudtuk, hogy ez képmutató hazugság. Végre visszakaphattam irataimat, majd még megnézték az autóm abroncsainak futófelületét (??!!), de azok is túl jók voltak még. Vártam, hogy esetleg hulla letakaró fóliát vagy egyéb „autóskellékeket” be kell-e még mutatnom – volt már rá precedens hogy kérték a bemutatását!!! – de úgy tűnt pillanatnyilag kifogytak az apró „figyelmességekből”. Mikor végre elköszöntek, azért még megkérdeztem, csak a bizonyosság kedvéért, hogy az ott lébecoló más külföldi autósokat is méltatják-e hasonló interjúra, vagy én tűntem csak „gyanús”, esetleg nemkívánatos elemnek, mert az autómon ott virít a letagadhatatlan bélyeg: KÖZÉP-EURÓPAI és MAGYAR vagyok!!!!!
Cserébe azért, hogy igyekszem szép képet festve bemutatni az országukat, többször is megalázó procedúrákban részesítettek a „hivatalos szervek”, ami már az országba való belépéskor, a határon megkezdődött. Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy gusztustalan és megalázó ez az igenis működő diszkrimináció, ami velünk, közép-kelet európaiakkal szemben tapasztalható itt, a demokrácia oly fennkölt fellegvárában. Valahogy úgy tűnik, ez afféle „szuper-szelektív” demokrácia. Svájcban svájciaknak szóló demokrácia, melynek köze nincs az egyetemesen értelmezhető demokráciához. Ezúton is üzenném a Swiss Police Academy nyilván magasan képzett elöljáróinak, hogy legalább nyelveket beszélő „macera-man” –eket küldjenek bevetésre, erre az ország-tisztogató, diszkriminatív, gusztustalan munkára.
A Rajna és a fölé emelkedő Münster
Az elmúlt hónapok során hallottam érdekes „anekdotákat” arról, hogy jelentgetik be/fel egymást is a schwyzerek különböző dolgokért (pl. szemételhelyezés, parkolás stb.) a különböző hivataloknál, szerveknél. Figyelmük, „figyelmességük” azonban elsősorban az idegen, a keletről érkezett idegen felé irányul. (Talán a szt. galleni kaland kései hatása lenne ez még?) Nehogy az ő kis összeharácsolt, pénzbűzös világukba valami gikszer kerüljön. Ők mindenesetre „tisztes honpolgár, élharcos hazafi” módjára jelentenek minden furcsát, szokatlant, idegent. Az ilyen, egyébként jelentéktelen figurák, legalább így próbálnak kitűnni, feltűnni, „hasznossá válni”. Szürke, de fontoskodó senkik, akikre csak felettébb szerény szürkeállomány-kapacitásukhoz mérten bíznak feladatokat is. Jelentéktelenségükből ilyen be- és feljelentések által próbálnak kitűnni. Pincsikutya módjára odadörgölődzve, a „jó gazdi” fülébe lihegik az „értékes és fontos információt”. (Nálunk ez az 50-es években volt „divat”, jó tudni, hogy valamiben – bár nem csak ebben – mögöttünk járnak!) Az ilyen, „futószalagon gyártott” szürkék tömege alkotja a svájci demokrácia jól összegyúrható homogén embermasszáját. Erről írt több ismert svájci író-költő is műveiben – nem is túl kedveltek bizonyos körökben szókimondásukért – és ezt a szürke tömeget termelik ki már a svájci iskolák is, ahogy a különféle intézményekben is az engedelmes, jól irányítható, betanított hivatalnokréteg prezentálása a cél. Így működik jól az államgépezet, az engedelmes, feladatát gépiesen, maradéktalanul végrehajtó betanított, sőt beidomított szürkék tömege által. Itt nem kell erőn felül gondolkodni, az a management, a szűk kiváltságos, irányító réteg feladata. A problémamegoldó-képességet, a kreatív gondolatokat eredményező agytevékenységet leredukálták a szolgai szintű, precíz munkavégzés szintére, így valóban minden, megbízhatóan, „svájci pontossággal” működik.
A Városháza tornya
Bázelbe érkezve, az elmúlt hetek tapasztalatait tekintve, kedves meglepetés fogadott. Utazásunk kezdete előtt ugyanis, már valamennyi kanton fő turisztikai központjával és a városi turistahivatalokkal felvettük a kapcsolatot, illetve szerettük volna felvenni a kapcsolatot, csakhogy a 14 kantonból mindössze 5 kanton válaszolt megkeresésünkre!! A kiküldött jóval több, mint 100 levélre, megkeresésre mintegy 25%-os válaszadás érkezett. (Azért ez nem rossz arány, csak így tovább schwyzerek!!!!!) Ha valamire, akkor erre valóban rámondható: balkáni mentalitás, hozzáállás, és bizony nem földrajzi értelemben. Eme eredmény tükrében elindulásunkkor bizony komoly félelmeink, dilemmáink voltak a várható svájci segítséget illetően. Ebből a „részvételi” arányból több és nagyobb sötétség körvonalazódott számomra Helvetia szellemi égboltján, mint feketelyukak száma és mélysége az Univerzumban!! Most így utólag, több hónap távlatából az összképet tekintve szomorúan konstatálom, sajnos nem sokat tévedtem! Ehhez, a sokfelé megtapasztalt „magasröptű” mentalitáshoz képest, Bázel nagyon kitett magáért. Semmi extra, vagy csoda nem történt, csupán megértve a könyv készítésének üzenetét és városuk turizmusára tekintve ennek marketing jelentőségét, segítettek emberi körülményeket teremtve, a munka sikeréhez hozzájárulni. Ursina, a Basel Tourismus fiatal, de agilis és kreatív munkatársa 3 napra szóló szállodai szobafoglalással várt, valamint előre, pontos időbeosztással megtervezte egész ottani tartózkodásom minden pillanatát. Forgatókönyvében, mert hogy nem volt rest ilyesmivel bíbelődni, valóban válogatott, értelmes programokkal, értékes látnivalók megtekintésével készült segítségemre lenni, s még egy helyi idegenvezető is rendelkezésemre állt az érkezésemet követő nap délelőttjén. Este, amikor megérkeztem a szállodába, kedves gesztusként, egy kis figyelmesség, egy kis tányéron egyszerű kis sütemény várt a szobában, s a szálloda kártyám mellé kaptam egy 2 napra szóló, ingyenes tömegközlekedési kártyát is! Vagány kis szálloda és én meg sem néztem érkezésemkor hány csillagot pakoltak rá, de hát nem is ez volt a fontos.
Szt. Pál-templom
Reggel 10 órára menetrendszerűen megérkezett a recepcióra a helyi idegenvezető hölgy. A telefonhangjából már sejtettem, hogy nem egy „mai csirke” lesz, s megérzésem nem is csalt. Jócskán az ötvenes éveit taposó kedves kis „mamóca” galoppozott be az ajtón át. Egy röpke negyedórában bemutattam neki a már elkészült első kötetet – teljesen el volt hűlve, hogy ez mekkora munka és kapásból azt kérdezte, hogy miért nem fordítom le németre, mert erre biztosan nagy igény lenne. Egészen elképedt, hogy egy külföldi ennyire aprólékosan bejárta, „feltérképezte” és végigfotózta az ő hazáját és azt ilyen aprólékosan be is mutatja könyvében. Aztán neki vágtunk a „kötelező” programnak. Miközben gyalog battyogtunk itt „Bázel-külsőn” – merthogy Kis-Bázelben, az EXPO területe mellett volt a szállásom – lelkesen mesélt a vásárvárosról és mutogatta a modern épületeket. Vagy negyedórán át mesélt a mai Bázel büszkeségeiről, a modern épületekről, térplasztikákról, terekről. Az volt az érzésem büszkébb a mai kor gyakran lélekpusztító, groteszk, modernnek mondott alkotásaira, mint az ősi Bázel valóban szép műemléképületeire. Minden mondatán ez érződött, s szerinte a város lakói is nagyon büszkék a modern dolgaikra (csak semmi cicó, csak semmi régi korstílusba illeszthető, helyette tucat-termék, batár nagy, jellegtelen funkcionalista épületek). Aztán betévedtünk Kis-Basel már izgalmasabb területeire, ami már érdekesebb, megkapóbb volt, bár a rengeteg „védett épület” enyhe túlzásnak tűnt. Mint hamarosan kiderült számomra, ebben a városnegyedben gyakorlatilag minden épület műemlék volt, vagy csak kísérőm túlzott „kissé”. Megnéztük a város, alapterületét tekintve legkisebb házát, a város első postaládáját – amibe már felbélyegzett borítékokat dobtak a honpolgárok – melyet ma is használnak. Aztán „átkompoltunk” a Rajnán. Nem afféle nagy átkelőhajóval, inkább amolyan dzsunka félével, amiből Shanghajban tucatnyi közlekedik, de jópofa volt. Mivel az egész város területére érvényes közlekedési bérletem ide nem volt érvényes – nyilván területenkívüliséget élvez a komp – kísérőm engem is befizetett egy árral szembeni menetre (1,60CHF/ fő). Azért furcsa volt, hogy a város egészére szóló bérlet itt nem működött. Hosszas keresgélés után sem találtam bérletemen „kisbetűs” kiegészítést, mely arról tájékoztatott volna, hogy csak a szárazföldi békefenntartó alakulatok és földalatti vakond-járatok vonalaira érvényes, illetve, hogy a légierő paplanernyőit, valamint katonai és polgári hajóflotta dzsunkáit nem vehetem igénybe vele. Megbékéltem a gondolattal és folytattuk a városnézést. Nekivágtunk, hogy a partról felkapaszkodjunk a sziklaterasz tetején épült katedrálishoz. Mi tagadás lelkes kísérőm erősen szuszogott mire megérkeztünk, s felfelé kapaszkodás közben, mintha csak a panorámát akarná feltárni előttem, időnként széttárt karokkal – tüdőkapacitást növelő gyakorlatokat végezve –, kissé zihálva mutatott körbe a tájon. A kilátás egyébként valóban remek innen a Rajna mindkét partjára és a távoli Fekete-erdő vonulataira is. Légszomjjal küzdő kísérőm ráadásul az egyik lábára is bicegett kissé – talán az előző éjszakai bálozás eredményeként – de becsületére legyen mondva, azért fürgén kapkodta a virgácsait, amíg együtt voltunk! Mesélt keltákról, rómaiakról egy keveset, aztán bementünk a katedrálisba, ahol megmutatta egy-két híresség sírját, regélt még róluk is, aztán indultunk a Városházához. Csak kevesek által ismert rejtekajtókon át vezetett be az épületbe – a későbbiekben ez még jól jött – és a belső erkélyeken, folyosókon át letekintettünk a „pórnépre”, az alattunk nyüzsgő városra; a nézelődő-bambuló turisták, és a tömegközlekedésre várakozó „megfáradt” bázeliek tarka tömegére. Utána még egy közeli apró tér belefért kísérőm programjába, aztán búcsúzkodni kezdtünk. Ekkor bukkant fel kísérőm egyik ismerőse, akiről kiderült afféle „beefeater”, merthogy őkelme a Városháza egyik biztonsági őre! Mindjárt be is mutatott és be is protezsált nála kísérőm, s már mehettem is soron kívül, előzetes bejelentés, engedélykérés nélkül a helyi parlamentbe, dísztermeket fotózni! Herr Fischer, új-keletű kísérőm, lelkesen kalauzolt végig teremről-teremre, aztán amikor némi fáziskéséssel kiderült számára, hogy magyar vagyok, neki meg van egy magyar ismerőse (nagy kincs ez errefelé úgy tűnik), innentől fogva már a fotó-állványomat is előzékenyen cuccolta teremről-teremre. Bemutatásomkor ugyan említettem neki, honnan-merről jöttem; talán nehéz ebédjének volt köszönhető, hogy az elfogyasztott paradicsomszósz blokkolású spagetti-szálak révén, kissé nehézkesen zajlott az információáramlás a „gasztro-szinapszisok” mentén, két féltekéje között. Fischer úr, hogy kedveskedjen, egy kis zenét is kapcsolt az ülésteremben, így ¾-es ütemre mindjárt kellemesebb volt a fotózás is. Végül jól össze is haverkodtunk a „kemény” munka során. Barátságosan elmesélte még a festmények, díszítmények történeti hátterét, majd elköszöntem tőle.
Basel Zoo – Rózsásflamingók
Ezt követően, feltöltődve ennyi kellemes élménnyel, utolsó erőmmel még elvágtattam a Basel Tourismus két fényévre lévő központi irodájába, egy üveg nemzeti trikolorba „öltöztetett” Tokajival a hónom alatt. Talpig fotófelszerelésben estem be Ursina-hoz, aki szerencsére ráérzett valamire – vagy inkább csak rám nézett, végigtekintve kimerült, „vert hadaimon” – mert rögtön kávéval kínált. Lerogyva, kávézás közben udvariasan megköszöntem minden addigi segítségét, s hogy a későbbiekben, a távollétemben se unatkozzon, kapott még egy kis „házi-feladatot”. Búcsúzáskor abban maradtunk, hogyha még bármilyen információra szükségem lenne, kereshetem őt, mert szívesen segít a továbbiakban is. Haj de bemutattam volna ezt a lányt a többi kanton hasonló turistairodáinak, „szakavatott” és „magasan kvalifikált”, vagy inkább értelmileg mélyen alulkultivált, surmó legénységének! Végezetül még megígértettem Ursinával, hogy hamarosan ellátogat Magyarországra, egy neki szervezett „össznépi borkóstolásra”, melynek keretében kötelező jelleggel végigkóstolja „mind a 128” híres magyar bort, természetesen a kulturális programok közepette!
Basel Zoo – Indiai páncélos orrszarvú
Az eddigi diplomáciai sikerek hatására még két templomot végig „belsőfotóztam”, majd kifulladva ültem le kicsit megpihenni. A Münster fotózásakor, amint kiderült magyar vagyok, a pénztárosnő barátságosan magyarul üdvözölt és rögtön fél áron kaptam meg a templom leírását tartalmazó füzetet, majd az ezt követő ingyenes utolsó kenet után a toronyba is ingyen mehettem fel fotózni! Kiderült hogy a hölgy 56-os disszidensek gyermeke, s mivel ő még Magyarországon született, így a mai napig egészen jól beszél magyarul. A kedves hangulatú „anyanyelvelést” követően nem akármilyen élmény volt megmászni a tornyot! Ritkán van/volt szorultság érzetem, de itt végig az volt. Gyakorlatilag egy ember sem fér el, olyan szűk a csigalépcső – szerintem 75 kg élősúly felett már komoly problémák jelentkeznek! Határérték élősúlyomon felül, rajtam fityegett még 24 kg fotófelszerelés is, így kissé amolett Barba-papa formát öltve próbáltam felfelé araszolni. A vaksötétben előre helyezett, saját tapogatózó kezeimen taposva, állandó konfliktusba keveredve és folyamatos szélmalomharcot folytatva a testemet borító, ütemesen szerte lengedező optika-, filter- és állvány-erdővel, veszett tempóban haladtam felfelé. Ilyen körülmények között a csúcsra-jutás, itt minden orgazmust felülíró örömmámort jelent. A sötét lépcsősor végén világosra és a szabadlevegőre érkezve, a megkönnyebbülés sóhaja és a túlélésért elrebegett boldog hálaadó ima után tudatosul a mazoista „lépcsőjáró” „tompaállományában”, hogy ezt az utat még visszafelé is meg kell tenni. Szerencsére felfelé senki nem jött szembe velem, na de mi lesz, ha visszafelé már kifogok egy hasonló elmeroggyant, felfelé barkácsolgató kergekórost?! Ki fog felfelé vagy lefelé hátramenetet kapcsolni?! Így válna csak végképp érdekessé ez az önmagamon taposok játék! Mint bádogember Ózéknál, 90 decibel alá szorított zajszinttel, csörögve-zörögve – apró koccanásokkal önmagammal és a kőfallal – mindenre elszántan elindultam lefelé. Szerencsére csak kétszer jöttek szembe velem és még nagyobb szerencsémre az egyik egy fiatal filigrán leányzó volt, abszolút ideillő paraméterekkel. Mint egy jófajta focimeccsen, „szoros emberfogással” dolgozva, sikerült rekord idő alatt, negyedórán belül térfelet cserélnünk, majd mindketten indultunk tovább, vélhetően a jó irányban. Az utána felfelé botorkáló pasival már nem volt ennyire egyszerű a helyzet. Nem nagyon akaródzott a térfélcsere közben hozzásimulni, de visszafelé, „hegymenetben” tolatni sem akartam. Gondoltam jöjjön, aminek jönnie kell, maradjon inkább a „fél-meleg party”, aztán legfeljebb letagadom azt is, hogy valaha Bázelben jártam. A tranzakció végére mindketten igen „dörzsöltek” lettünk, egy szakasz rafkós svájci rendőr már kikerült volna belőlünk. Azért így utólag belegondolva Quasimodo itt nem nagyon virgonckodhatott volna apró testi hibájával, viszont anorexiásoknak kiváló csapat- és izomépítő program lehetne, nap mint nap itt tréningezni. Miután az akrobata mutatványt követően biztos és tágas terepet éreztem magam körül, „Münster-külsőn” folytattam a fotózást. Munka közben egyszer csak magyar hangok ütötték meg fülemet. A templom teraszán, mögöttem, választékos magyarsággal, egy négy fős kis csapat gyönyörködött, az onnan nyíló panorámában. Olyan természetességgel, mintha csak otthon, a Budai Vár teraszán lennénk, megszólítottam a két idősebb magyar párt, mire alaposan meglepődtek. A gyors protokollt követően, kíváncsi kérdéseikre válaszolva meséltem nekik munkámról, készülő és elkészült könyvemről. Őszinte örömmel üdvözölték tevékenységemet, s teljesen el voltak tőle ragadtatva. Nekik jóleső érzés volt a magyarság kreativitását bizonyító újabb példával szembesülni, ráadásul teljesen váratlanul, engem pedig jóérzéssel töltött el, hogy munkámat, erőfeszítéseimet ők is díjazzák. A kölcsönös névjegykártya-cserét követően végül kedvesen, minden jót kívánva elköszöntek, és tovább ismerkedtek a várossal.
Sétahajó a Rajnán
Végezetül még én is körbejártam egy kicsit az esti fénybe öltöztetett óvárost, aztán lassan búcsút intettem a városnak. Szállásom felé bandukolva felidéztem az itt töltött rövid, de eseménydús időszak pillanatait: a Bázeli Zoo nyüzsgő, látványban és fajokban gazdag világát, az óváros kis sikátorait, művészeket megihlető apró tereit, szép műemlékeit és értékes múzeumait, Kis-Bázel platánokkal ékített folyóparti sétányait és az itteni, segítőkész emberekhez kötődő kellemes élményeket. Így már érdemes munkálkodni. Bejárni, felfedezni, apró részleteiben megismerni egy várost, egy tájat és továbbadni az itt tapasztaltakat, az itt szerzett ismereteket, kedvet csinálni másnak is, hogy idelátogasson, átadni mindazt, ami megkapó és vonzó, ami jótékonyan végigsimogatja az ember szépérzékét. Jó érzés úgy megismerni egy vidéket, hogy annak szinte részévé válva tudja azt bemutatni az ember, büszkélkedve szépségeivel, értékeivel, mintha csak maga is gyökerei által kötődne oda. Jó volt megtapasztalni, hogy ebből itt valamit megéreztek, átéreztek, és szomorú volt arra gondolni, hogy hány és hány helyen mindebből semmit sem értettek és éreztek meg. A pénz világa teljesen vakká teszi megszállottjait, hajhászóit. Teljesen eluralja gondolataikat, eltorzítja értékrendjüket, viszonyulásukat a világhoz és embertársaihoz. Az ilyesfajta élmények megtapasztalásából is kiadós ízelítőt adott Svájc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése