Bázel városa

Aargau szép várai, romantikus kastélyai, középkori hangulatú kisvárosai, bájos folyóvölgyekkel tagolt, erdő borította dombvidékei után, az ország egyik legnagyobb városa, egyben legkisebb kantonja, Bázel város felé indultam. Basel Stadt alig 37 km²-es területével valóban a legkisebb kantonja az országnak, mivel a kanton viszont nem más, mint a százezres városok sorába tartozó tágabb értelemben vett Bázel, így ez az ország legsűrűbben lakott területe, a több mint 5000 fő / km² népsűrűségével.


Basel Stadt térképe

Aargau kantonból, az északi Rajna-vidék felől érkezve mindjárt Svájc egyik leghíresebb ókori emlékhelyéhez érkeztem. A mai Aargau és Basel kantonok határövezetében épült ki a római kori Helvetia egyik legfantasztikusabb települése, Augusta Raurica. Napjainkban a Kaiser August mellett fekvő kiterjedt feltárási területen igyekeznek felszínre hozni és bemutatni a korabeli castrum és a körülötte megtelepedett város minél több épületét, tárgyi emlékét. A több hektárnyi feltárt területen egy színház, templomok, szentélyek, lakó- és középületek, fürdők és a táborváros falainak, kapuinak maradványai kerültek elő. A romterület mellett felépített „római stílusú” múzeum-épületben és udvarán helyezték el az eddig előkerült leletek jelentős részét. A múzeumban életnagyságú viaszfigurák segítségével kialakított „életképek” adnak ízelítőt a korabeli viseletek és a mindennapos tevékenységek hangulatából. A közeli színház még romjaiban is lebilincselő. Jól mutatja azt a hihetetlenül precíz építészeti, statikai tudást, anyagismeretet és művészeti érzéket, amellyel az ilyen és hasonló épületeket tervezték és készítették a rómaiak. Hihetetlen hangulata van számomra egy-egy ilyen helynek. Ezek a régi építmények valahogy mindig megfognak, elkápráztatnak. Kora reggel, nem sokkal napkelte után kiültem a római színház dombhajlatra felkúszó nézőterével szemközti másik dombra, egy padra, és hosszú időn át csak gyönyörködtem az elém táruló látványban. A már hosszú ideje tartó folyamatos rohanásban legalább szusszantam is végre egyet. Gondolatban, a római korról begyűjtött ismeretekkel felvértezve, megpróbáltam magamban életre kelteni az egykori hatalmas, nyüzsgő életű várost, központjában a Fórummal, a teret szegélyező bazilikával, és a pogány istenkultuszt szolgáló templomokkal, szentélyekkel, az ide érkező utcák mentén emelt középületekkel, fürdőkkel és szobrokkal. Az „életre keltett” város központjába bevezető utakat szegélyező pineák, ciprusok, akáciák árnyékában pillanatok alatt nyüzsgő forgatag elevenedett meg. A portékáikat kínáló kereskedők hangoskodása, a fegyver- és páncélzörgéstől kísért katonai menetosztagok pattogó vezényszavai, a szekereken érkező rabszolgák nyögése és az utcakövén heverő koldusok nyöszörgése, esdeklése szinte hallhatóvá, érezhetővé vált. Az „időutazás” eseménydús pillanatait követően itt a dombtetőn végre kipakolhattam, megteríthettem és hosszú idő után először, végre nyugodtan megreggelizhettem. A turista dömping zsongása, lármája ilyenkor még nem töri meg ezt a megilletődött csendet, nem zavarja a „hely szellemét”.


Augusta Raurica – Római színház

Parkolói Capriccio. E valóban szép és megkapó romvároshoz kötődik svájci albumom készítésének fennkölt hangulatát „beárnyékoló”, egy nem túl kellemes epizódja A tereptanulmányt követő nap kora reggel érkeztem vissza a római feltárási terület melletti parkolóba, hogy napkelte utáni fotókat is készíthessek. Eme szép, alkotó gondolatokkal foglalatoskodva ért svájci tartózkodásom egyik legmegalázóbb helyzete. A korai időpontra tekintettel, a reggeli kávé-tea szertartásomat is itt tartottam, a parkoló mellett direkt efféle célra kialakított és elhelyezett padokkal körülvett asztalok egyikén. Elmélkedés és a meleg italok kortyolgatása közben észrevettem, hogy a körülettem kutyáikat sétáltató helybeliek, némiképp gyanakvóan vizslatnak mind engem, mind pedig közép-európai rendszámú autómat. Bő háromnegyed órai sziesztázás után egy rendőrautó kanyarodott a lassacskán benépesülő parkolóba és egyből mellém állt. Már elsőre is furcsa volt és feltűnt, hogy a rendőrjárőr páros egyenesen hozzám jött, s bár a hatalmas parkolóban távolabb is álltak autók, feléjük sem néztek. Abból, ahogy céltudatosan egyből hozzám jöttek – mintegy megadott pontos címre érkeztek –, s a többi jármű rendszámát meg sem nézték, azt éreztem, hogy a korábban erre sétálgató és alaposan az autómra és autómba bámuló „fontoskodók” tettek érdekemben és szóltak be a rendőröknek. (Már korábban is tapasztaltam személyesen is és a helybeliek elmondásából is hallottam, hogy az idegeneket rendszeresen gyanakvással fogadják sokfelé az országban.) Számomra még így utólag is megmagyarázhatatlan, hogy egy turisták által látogatott helyen, ahol rengeteg külföldi autó is megfordul, tehát önmagában egy autó azért, mert külföldi rendszámú nem feltűnő, miért vágódnak mégis mellé és miért igazoltatják utasát? Ezek a fura gondolatok foglalkoztattak és nem hagytak nyugodni, miközben az autómhoz lépő rendőr már meg is szólított. Mivel németül kérdezett, gondoltam miért segítsek egy bejelentésre érkezett zsaru a szórakozásában, hát legyen érdekes az igazoltató-játék. Jeleztem, hogy csak angolul, esetleg japánul illetve magyarul tudok kommunikálni. Az idősebb rendőr parancsoló hangnemben elkérte minden papíromat (útlevél, jogosítvány, forgalmi) és elvonult, hogy gépjárművükből leellenőrizze minden adatomat. „Kedves és udvarias” gesztus ez a vendéggel szemben a demokrácia hazájában!! A fiatalabb, viszonylag rövid tépelődés után a japán és a magyar nyelvet kizárta és feltette angolul a kérdést: What do you do? Gondoltam, ha már ennyire érdekli, hogy általánosságban mivel foglalkozom, röviden válaszolva közöltem: idegenvezető vagyok. Kiderült – amit kezdettől fogva sejtettem – nem ez érdekli, hanem az, hogy most éppen itt mit csinálok? Erre felvilágosítottam, hogy azt, hogyan kellett volna megkérdeznie és a jobb érthetőség és gyengébbek kedvéért kétszer is elismételtem angolul a helyesen szóló kérdést. Látszott nem igazán díjazza ezt a „First Unit” kezdőknek szintű nyelvórát, de kérdő, várakozó arcomat látva csak feltette a korrekciós programban megtanult kérdést: What are you doing hier? Erre visszakérdeztem, miért érdekli őt? Látszott kezd elfogyni a türelme és kérte válaszoljak. Erre elmondtam neki, hogy fotókat készítek a római területről – majd naiv arckifejezéssel megkérdeztem – talán nem szabad fotózni itt, esetleg katonai területre tévedtem? Azt hiszem ez már kezdett sok lenni neki, mert azért a lényeget megértette! Erre jött a következő kérdése Where do you live? Hát nem egy tanulékony fajta, az hamar kiderült, de gondoltam, „ha harc, hát legyen harc”. Megemlítettem neki hogy a Dunántúlon, Székesfehérvár közelében egy kis faluban élek. Láttam, ahogy a beindult „keresőprogram” ráncba rántja homlokát, de nem találja, mely kantonban leli fel ezt a helyet. Rekord időn belül közölte velem, ilyen helységről nincs tudomása. Mielőtt tovább folytatta volna gondolatmenetét, gyorsan közbevágtam mondván: talán ő sem ismerhet minden apró települést a kantonján kívül. Ismét kezdte türelmét veszteni, ezért ismét visszatértem a nyelvkorrekciós programhoz és a helyesen feltett kérdést a már jól bevált duplázó módszerrel elismételtem neki. Azért, biztos ami biztos, megkérdeztem, arra kíváncsi-e, hogy itt Svájcban hol lakom. Erre már elégedettebben bólogatott. Válaszomban közöltem vele hol itt, hol ott lakom, ahogy haladok kantonról kantonra, de azért megkérdeztem őt, miért érdekli mindez. Látszott kezdi nehezményezni a helyzetet, ezért enyhülés-politikába kezdtem és elárultam neki a Basel Tourismus vendégeként egy bázeli szállodában lakom, amennyiben a szobaszámom is érdekli, ott utánanézhet. Udvariasan megkérdeztem tőle, esetleg ő is ebben a szép kantonban lakik-e, vagy netán másfelé? (Szívem szerint még azt is megkérdeztem volna tőle, hogy kedves anyukája jól van-e és per pillanat miért nem arra kíváncsi inkább, hogy a kedves mama bevette-e már a mai vízhajtóját?) Majd választ nem remélve még elmondtam, hogy egy könyvet készítek a hazájáról, amihez most és itt és éppen és fotókat készítek. Bemutattam neki a két nagykövet ajánlólevelét és a Basel Tourismus részemre írt forgatókönyvét – ebben szegényem megint szembesült az angol nyelv szépségeivel – és vártam mindezek után a hatást. Vélhetően másra, esetleg egy erre csövező külföldi balhés személyre számított. Ehhez képest ez a sok hivatalos „lefedés” személyemmel és a munkámmal kapcsolatban, túl sok volt számára és nem nagyon hagyott további kérdésfeltevést. Végül is volt hol laknom, legális, két diplomata által „hitelesített” munkát végzek, a kanton VIP vendége vagyok, mit tehet és kérdezhet még?? Arcberendezésén némileg tükröződött a teljes pofára esés! Mivel kollégája még mindig nem bírt kikeveredni papírjaim ellenőrzéséből és ki tudja hányadszor futtatta már végig adataimat az Interpol, a nemzetközi kémelhárítás, a nemzetbiztonsági hivatal, esetleg a CIA és az FBI feketelistáin, a baráti közeledés jegyében megmutattam neki az országáról készítette első könyvemet. Láthatólag meglepte a színvonalas munka – egy „gyanús” elemtől nem ezt várta – és érdeklődve nézegette a fotókat. Alaposan, hosszasan kiveséztük a könyvet, de a kolléga még mindig küzdött eddigi előéletem „bűnlajstromának” felderítésével, ezért megkérdeztem fiatal „barátomat”, hogy elképzelhető-e, hogy még ma végez a kolléga az adataim egyeztetésével, mert azért ennyi mindent nem követtem el. Láthatólag nem nagyon vette a poént, ezért újabb kérdést vetettem fel neki: ha velem végeztek, akkor láthatom majd amint hasonló intézkedés végett odamennek a svájci, német, francia és osztrák rendszámú járművek tulajdonosaihoz is?? Láthatólag ez már elég erős volt számára. Azzal próbálta kivágni magát, hogy szúrópróba szerűen ellenőrzéseket kell végrehajtaniuk. Próbáltam elég jól érthetően értésére adni, hogy mily meglepő, hogy idegenvezetőként és magánszemélyként is azt tapasztalom hosszú évek óta, hogy a közép-kelet európai járművek rendszeres alanyai ezeknek a szúrópróbáknak, mind a határokon, mind pedig a városok és nevezetességek parkolóiban, miközben a nyugati rendszámú autókkal senki sem foglalkozik. Megemlítettem neki néhány más, korábbi hasonló figyelmességüket, „élményemet” is és tiltakoztam ez ellen a diszkrimináció ellen. Persze tagadta, hogy létezne bármiféle hivatalos diszkrimináció – és itt a „hivatalos” a kulcsszó, amin lehet lovagolni – de mindketten tudtuk, hogy ez képmutató hazugság. Végre visszakaphattam irataimat, majd még megnézték az autóm abroncsainak futófelületét (??!!), de azok is túl jók voltak még. Vártam, hogy esetleg hulla letakaró fóliát vagy egyéb „autóskellékeket” be kell-e még mutatnom – volt már rá precedens hogy kérték a bemutatását!!! – de úgy tűnt pillanatnyilag kifogytak az apró „figyelmességekből”. Mikor végre elköszöntek, azért még megkérdeztem, csak a bizonyosság kedvéért, hogy az ott lébecoló más külföldi autósokat is méltatják-e hasonló interjúra, vagy én tűntem csak „gyanús”, esetleg nemkívánatos elemnek, mert az autómon ott virít a letagadhatatlan bélyeg: KÖZÉP-EURÓPAI és MAGYAR vagyok!!!!!
Cserébe azért, hogy igyekszem szép képet festve bemutatni az országukat, többször is megalázó procedúrákban részesítettek a „hivatalos szervek”, ami már az országba való belépéskor, a határon megkezdődött. Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy gusztustalan és megalázó ez az igenis működő diszkrimináció, ami velünk, közép-kelet európaiakkal szemben tapasztalható itt, a demokrácia oly fennkölt fellegvárában. Valahogy úgy tűnik, ez afféle „szuper-szelektív” demokrácia. Svájcban svájciaknak szóló demokrácia, melynek köze nincs az egyetemesen értelmezhető demokráciához. Ezúton is üzenném a Swiss Police Academy nyilván magasan képzett elöljáróinak, hogy legalább nyelveket beszélő „macera-man” –eket küldjenek bevetésre, erre az ország-tisztogató, diszkriminatív, gusztustalan munkára.


A Rajna és a fölé emelkedő Münster

Az elmúlt hónapok során hallottam érdekes „anekdotákat” arról, hogy jelentgetik be/fel egymást is a schwyzerek különböző dolgokért (pl. szemételhelyezés, parkolás stb.) a különböző hivataloknál, szerveknél. Figyelmük, „figyelmességük” azonban elsősorban az idegen, a keletről érkezett idegen felé irányul. (Talán a szt. galleni kaland kései hatása lenne ez még?) Nehogy az ő kis összeharácsolt, pénzbűzös világukba valami gikszer kerüljön. Ők mindenesetre „tisztes honpolgár, élharcos hazafi” módjára jelentenek minden furcsát, szokatlant, idegent. Az ilyen, egyébként jelentéktelen figurák, legalább így próbálnak kitűnni, feltűnni, „hasznossá válni”. Szürke, de fontoskodó senkik, akikre csak felettébb szerény szürkeállomány-kapacitásukhoz mérten bíznak feladatokat is. Jelentéktelenségükből ilyen be- és feljelentések által próbálnak kitűnni. Pincsikutya módjára odadörgölődzve, a „jó gazdi” fülébe lihegik az „értékes és fontos információt”. (Nálunk ez az 50-es években volt „divat”, jó tudni, hogy valamiben – bár nem csak ebben – mögöttünk járnak!) Az ilyen, „futószalagon gyártott” szürkék tömege alkotja a svájci demokrácia jól összegyúrható homogén embermasszáját. Erről írt több ismert svájci író-költő is műveiben – nem is túl kedveltek bizonyos körökben szókimondásukért – és ezt a szürke tömeget termelik ki már a svájci iskolák is, ahogy a különféle intézményekben is az engedelmes, jól irányítható, betanított hivatalnokréteg prezentálása a cél. Így működik jól az államgépezet, az engedelmes, feladatát gépiesen, maradéktalanul végrehajtó betanított, sőt beidomított szürkék tömege által. Itt nem kell erőn felül gondolkodni, az a management, a szűk kiváltságos, irányító réteg feladata. A problémamegoldó-képességet, a kreatív gondolatokat eredményező agytevékenységet leredukálták a szolgai szintű, precíz munkavégzés szintére, így valóban minden, megbízhatóan, „svájci pontossággal” működik.


A Városháza tornya

Bázelbe érkezve, az elmúlt hetek tapasztalatait tekintve, kedves meglepetés fogadott. Utazásunk kezdete előtt ugyanis, már valamennyi kanton fő turisztikai központjával és a városi turistahivatalokkal felvettük a kapcsolatot, illetve szerettük volna felvenni a kapcsolatot, csakhogy a 14 kantonból mindössze 5 kanton válaszolt megkeresésünkre!! A kiküldött jóval több, mint 100 levélre, megkeresésre mintegy 25%-os válaszadás érkezett. (Azért ez nem rossz arány, csak így tovább schwyzerek!!!!!) Ha valamire, akkor erre valóban rámondható: balkáni mentalitás, hozzáállás, és bizony nem földrajzi értelemben. Eme eredmény tükrében elindulásunkkor bizony komoly félelmeink, dilemmáink voltak a várható svájci segítséget illetően. Ebből a „részvételi” arányból több és nagyobb sötétség körvonalazódott számomra Helvetia szellemi égboltján, mint feketelyukak száma és mélysége az Univerzumban!! Most így utólag, több hónap távlatából az összképet tekintve szomorúan konstatálom, sajnos nem sokat tévedtem! Ehhez, a sokfelé megtapasztalt „magasröptű” mentalitáshoz képest, Bázel nagyon kitett magáért. Semmi extra, vagy csoda nem történt, csupán megértve a könyv készítésének üzenetét és városuk turizmusára tekintve ennek marketing jelentőségét, segítettek emberi körülményeket teremtve, a munka sikeréhez hozzájárulni. Ursina, a Basel Tourismus fiatal, de agilis és kreatív munkatársa 3 napra szóló szállodai szobafoglalással várt, valamint előre, pontos időbeosztással megtervezte egész ottani tartózkodásom minden pillanatát. Forgatókönyvében, mert hogy nem volt rest ilyesmivel bíbelődni, valóban válogatott, értelmes programokkal, értékes látnivalók megtekintésével készült segítségemre lenni, s még egy helyi idegenvezető is rendelkezésemre állt az érkezésemet követő nap délelőttjén. Este, amikor megérkeztem a szállodába, kedves gesztusként, egy kis figyelmesség, egy kis tányéron egyszerű kis sütemény várt a szobában, s a szálloda kártyám mellé kaptam egy 2 napra szóló, ingyenes tömegközlekedési kártyát is! Vagány kis szálloda és én meg sem néztem érkezésemkor hány csillagot pakoltak rá, de hát nem is ez volt a fontos.


Szt. Pál-templom

Reggel 10 órára menetrendszerűen megérkezett a recepcióra a helyi idegenvezető hölgy. A telefonhangjából már sejtettem, hogy nem egy „mai csirke” lesz, s megérzésem nem is csalt. Jócskán az ötvenes éveit taposó kedves kis „mamóca” galoppozott be az ajtón át. Egy röpke negyedórában bemutattam neki a már elkészült első kötetet – teljesen el volt hűlve, hogy ez mekkora munka és kapásból azt kérdezte, hogy miért nem fordítom le németre, mert erre biztosan nagy igény lenne. Egészen elképedt, hogy egy külföldi ennyire aprólékosan bejárta, „feltérképezte” és végigfotózta az ő hazáját és azt ilyen aprólékosan be is mutatja könyvében. Aztán neki vágtunk a „kötelező” programnak. Miközben gyalog battyogtunk itt „Bázel-külsőn” – merthogy Kis-Bázelben, az EXPO területe mellett volt a szállásom – lelkesen mesélt a vásárvárosról és mutogatta a modern épületeket. Vagy negyedórán át mesélt a mai Bázel büszkeségeiről, a modern épületekről, térplasztikákról, terekről. Az volt az érzésem büszkébb a mai kor gyakran lélekpusztító, groteszk, modernnek mondott alkotásaira, mint az ősi Bázel valóban szép műemléképületeire. Minden mondatán ez érződött, s szerinte a város lakói is nagyon büszkék a modern dolgaikra (csak semmi cicó, csak semmi régi korstílusba illeszthető, helyette tucat-termék, batár nagy, jellegtelen funkcionalista épületek). Aztán betévedtünk Kis-Basel már izgalmasabb területeire, ami már érdekesebb, megkapóbb volt, bár a rengeteg „védett épület” enyhe túlzásnak tűnt. Mint hamarosan kiderült számomra, ebben a városnegyedben gyakorlatilag minden épület műemlék volt, vagy csak kísérőm túlzott „kissé”. Megnéztük a város, alapterületét tekintve legkisebb házát, a város első postaládáját – amibe már felbélyegzett borítékokat dobtak a honpolgárok – melyet ma is használnak. Aztán „átkompoltunk” a Rajnán. Nem afféle nagy átkelőhajóval, inkább amolyan dzsunka félével, amiből Shanghajban tucatnyi közlekedik, de jópofa volt. Mivel az egész város területére érvényes közlekedési bérletem ide nem volt érvényes – nyilván területenkívüliséget élvez a komp – kísérőm engem is befizetett egy árral szembeni menetre (1,60CHF/ fő). Azért furcsa volt, hogy a város egészére szóló bérlet itt nem működött. Hosszas keresgélés után sem találtam bérletemen „kisbetűs” kiegészítést, mely arról tájékoztatott volna, hogy csak a szárazföldi békefenntartó alakulatok és földalatti vakond-járatok vonalaira érvényes, illetve, hogy a légierő paplanernyőit, valamint katonai és polgári hajóflotta dzsunkáit nem vehetem igénybe vele. Megbékéltem a gondolattal és folytattuk a városnézést. Nekivágtunk, hogy a partról felkapaszkodjunk a sziklaterasz tetején épült katedrálishoz. Mi tagadás lelkes kísérőm erősen szuszogott mire megérkeztünk, s felfelé kapaszkodás közben, mintha csak a panorámát akarná feltárni előttem, időnként széttárt karokkal – tüdőkapacitást növelő gyakorlatokat végezve –, kissé zihálva mutatott körbe a tájon. A kilátás egyébként valóban remek innen a Rajna mindkét partjára és a távoli Fekete-erdő vonulataira is. Légszomjjal küzdő kísérőm ráadásul az egyik lábára is bicegett kissé – talán az előző éjszakai bálozás eredményeként – de becsületére legyen mondva, azért fürgén kapkodta a virgácsait, amíg együtt voltunk! Mesélt keltákról, rómaiakról egy keveset, aztán bementünk a katedrálisba, ahol megmutatta egy-két híresség sírját, regélt még róluk is, aztán indultunk a Városházához. Csak kevesek által ismert rejtekajtókon át vezetett be az épületbe – a későbbiekben ez még jól jött – és a belső erkélyeken, folyosókon át letekintettünk a „pórnépre”, az alattunk nyüzsgő városra; a nézelődő-bambuló turisták, és a tömegközlekedésre várakozó „megfáradt” bázeliek tarka tömegére. Utána még egy közeli apró tér belefért kísérőm programjába, aztán búcsúzkodni kezdtünk. Ekkor bukkant fel kísérőm egyik ismerőse, akiről kiderült afféle „beefeater”, merthogy őkelme a Városháza egyik biztonsági őre! Mindjárt be is mutatott és be is protezsált nála kísérőm, s már mehettem is soron kívül, előzetes bejelentés, engedélykérés nélkül a helyi parlamentbe, dísztermeket fotózni! Herr Fischer, új-keletű kísérőm, lelkesen kalauzolt végig teremről-teremre, aztán amikor némi fáziskéséssel kiderült számára, hogy magyar vagyok, neki meg van egy magyar ismerőse (nagy kincs ez errefelé úgy tűnik), innentől fogva már a fotó-állványomat is előzékenyen cuccolta teremről-teremre. Bemutatásomkor ugyan említettem neki, honnan-merről jöttem; talán nehéz ebédjének volt köszönhető, hogy az elfogyasztott paradicsomszósz blokkolású spagetti-szálak révén, kissé nehézkesen zajlott az információáramlás a „gasztro-szinapszisok” mentén, két féltekéje között. Fischer úr, hogy kedveskedjen, egy kis zenét is kapcsolt az ülésteremben, így ¾-es ütemre mindjárt kellemesebb volt a fotózás is. Végül jól össze is haverkodtunk a „kemény” munka során. Barátságosan elmesélte még a festmények, díszítmények történeti hátterét, majd elköszöntem tőle.


Basel Zoo – Rózsásflamingók

Ezt követően, feltöltődve ennyi kellemes élménnyel, utolsó erőmmel még elvágtattam a Basel Tourismus két fényévre lévő központi irodájába, egy üveg nemzeti trikolorba „öltöztetett” Tokajival a hónom alatt. Talpig fotófelszerelésben estem be Ursina-hoz, aki szerencsére ráérzett valamire – vagy inkább csak rám nézett, végigtekintve kimerült, „vert hadaimon” – mert rögtön kávéval kínált. Lerogyva, kávézás közben udvariasan megköszöntem minden addigi segítségét, s hogy a későbbiekben, a távollétemben se unatkozzon, kapott még egy kis „házi-feladatot”. Búcsúzáskor abban maradtunk, hogyha még bármilyen információra szükségem lenne, kereshetem őt, mert szívesen segít a továbbiakban is. Haj de bemutattam volna ezt a lányt a többi kanton hasonló turistairodáinak, „szakavatott” és „magasan kvalifikált”, vagy inkább értelmileg mélyen alulkultivált, surmó legénységének! Végezetül még megígértettem Ursinával, hogy hamarosan ellátogat Magyarországra, egy neki szervezett „össznépi borkóstolásra”, melynek keretében kötelező jelleggel végigkóstolja „mind a 128” híres magyar bort, természetesen a kulturális programok közepette!


Basel Zoo – Indiai páncélos orrszarvú

Az eddigi diplomáciai sikerek hatására még két templomot végig „belsőfotóztam”, majd kifulladva ültem le kicsit megpihenni. A Münster fotózásakor, amint kiderült magyar vagyok, a pénztárosnő barátságosan magyarul üdvözölt és rögtön fél áron kaptam meg a templom leírását tartalmazó füzetet, majd az ezt követő ingyenes utolsó kenet után a toronyba is ingyen mehettem fel fotózni! Kiderült hogy a hölgy 56-os disszidensek gyermeke, s mivel ő még Magyarországon született, így a mai napig egészen jól beszél magyarul. A kedves hangulatú „anyanyelvelést” követően nem akármilyen élmény volt megmászni a tornyot! Ritkán van/volt szorultság érzetem, de itt végig az volt. Gyakorlatilag egy ember sem fér el, olyan szűk a csigalépcső – szerintem 75 kg élősúly felett már komoly problémák jelentkeznek! Határérték élősúlyomon felül, rajtam fityegett még 24 kg fotófelszerelés is, így kissé amolett Barba-papa formát öltve próbáltam felfelé araszolni. A vaksötétben előre helyezett, saját tapogatózó kezeimen taposva, állandó konfliktusba keveredve és folyamatos szélmalomharcot folytatva a testemet borító, ütemesen szerte lengedező optika-, filter- és állvány-erdővel, veszett tempóban haladtam felfelé. Ilyen körülmények között a csúcsra-jutás, itt minden orgazmust felülíró örömmámort jelent. A sötét lépcsősor végén világosra és a szabadlevegőre érkezve, a megkönnyebbülés sóhaja és a túlélésért elrebegett boldog hálaadó ima után tudatosul a mazoista „lépcsőjáró” „tompaállományában”, hogy ezt az utat még visszafelé is meg kell tenni. Szerencsére felfelé senki nem jött szembe velem, na de mi lesz, ha visszafelé már kifogok egy hasonló elmeroggyant, felfelé barkácsolgató kergekórost?! Ki fog felfelé vagy lefelé hátramenetet kapcsolni?! Így válna csak végképp érdekessé ez az önmagamon taposok játék! Mint bádogember Ózéknál, 90 decibel alá szorított zajszinttel, csörögve-zörögve – apró koccanásokkal önmagammal és a kőfallal – mindenre elszántan elindultam lefelé. Szerencsére csak kétszer jöttek szembe velem és még nagyobb szerencsémre az egyik egy fiatal filigrán leányzó volt, abszolút ideillő paraméterekkel. Mint egy jófajta focimeccsen, „szoros emberfogással” dolgozva, sikerült rekord idő alatt, negyedórán belül térfelet cserélnünk, majd mindketten indultunk tovább, vélhetően a jó irányban. Az utána felfelé botorkáló pasival már nem volt ennyire egyszerű a helyzet. Nem nagyon akaródzott a térfélcsere közben hozzásimulni, de visszafelé, „hegymenetben” tolatni sem akartam. Gondoltam jöjjön, aminek jönnie kell, maradjon inkább a „fél-meleg party”, aztán legfeljebb letagadom azt is, hogy valaha Bázelben jártam. A tranzakció végére mindketten igen „dörzsöltek” lettünk, egy szakasz rafkós svájci rendőr már kikerült volna belőlünk. Azért így utólag belegondolva Quasimodo itt nem nagyon virgonckodhatott volna apró testi hibájával, viszont anorexiásoknak kiváló csapat- és izomépítő program lehetne, nap mint nap itt tréningezni. Miután az akrobata mutatványt követően biztos és tágas terepet éreztem magam körül, „Münster-külsőn” folytattam a fotózást. Munka közben egyszer csak magyar hangok ütötték meg fülemet. A templom teraszán, mögöttem, választékos magyarsággal, egy négy fős kis csapat gyönyörködött, az onnan nyíló panorámában. Olyan természetességgel, mintha csak otthon, a Budai Vár teraszán lennénk, megszólítottam a két idősebb magyar párt, mire alaposan meglepődtek. A gyors protokollt követően, kíváncsi kérdéseikre válaszolva meséltem nekik munkámról, készülő és elkészült könyvemről. Őszinte örömmel üdvözölték tevékenységemet, s teljesen el voltak tőle ragadtatva. Nekik jóleső érzés volt a magyarság kreativitását bizonyító újabb példával szembesülni, ráadásul teljesen váratlanul, engem pedig jóérzéssel töltött el, hogy munkámat, erőfeszítéseimet ők is díjazzák. A kölcsönös névjegykártya-cserét követően végül kedvesen, minden jót kívánva elköszöntek, és tovább ismerkedtek a várossal.


Sétahajó a Rajnán

Végezetül még én is körbejártam egy kicsit az esti fénybe öltöztetett óvárost, aztán lassan búcsút intettem a városnak. Szállásom felé bandukolva felidéztem az itt töltött rövid, de eseménydús időszak pillanatait: a Bázeli Zoo nyüzsgő, látványban és fajokban gazdag világát, az óváros kis sikátorait, művészeket megihlető apró tereit, szép műemlékeit és értékes múzeumait, Kis-Bázel platánokkal ékített folyóparti sétányait és az itteni, segítőkész emberekhez kötődő kellemes élményeket. Így már érdemes munkálkodni. Bejárni, felfedezni, apró részleteiben megismerni egy várost, egy tájat és továbbadni az itt tapasztaltakat, az itt szerzett ismereteket, kedvet csinálni másnak is, hogy idelátogasson, átadni mindazt, ami megkapó és vonzó, ami jótékonyan végigsimogatja az ember szépérzékét. Jó érzés úgy megismerni egy vidéket, hogy annak szinte részévé válva tudja azt bemutatni az ember, büszkélkedve szépségeivel, értékeivel, mintha csak maga is gyökerei által kötődne oda. Jó volt megtapasztalni, hogy ebből itt valamit megéreztek, átéreztek, és szomorú volt arra gondolni, hogy hány és hány helyen mindebből semmit sem értettek és éreztek meg. A pénz világa teljesen vakká teszi megszállottjait, hajhászóit. Teljesen eluralja gondolataikat, eltorzítja értékrendjüket, viszonyulásukat a világhoz és embertársaihoz. Az ilyesfajta élmények megtapasztalásából is kiadós ízelítőt adott Svájc.

Aargau tájain

Az „előkelő” Zürich városát és kantonját is elhagyva a következő úti cél Svájc egyik legősibb, tartománya, Aargau kanton volt, mely sokat megőrzött korabeli hangulatából, elsősorban szép régi várai, kastélyai révén. Ezek még ma is sokat visszaadnak a koraközépkor kissé misztikus világából, a lovagi-tornák zajától, a trubadúrok dalaitól és az udvari élet mozgalmas eseményeitől hangos várak életének hangulatából.



Aargau kanton


Aargau kanton közelebbről

A kanton rengeteg látnivalójából következzen hát egy csokorra való. Első állomásom a gyönyörű környezetben megtelepedett, fürdő-kultúrájáról híres Baden volt. A Limmat folyó szép ívű kanyarulatában fekvő város védelmi rendszerének néhány kaputornya és városkapuja, az egykori helytartók rezidenciája, a Landvogteischloss kastély, valamint a város fölötti sziklakúpra épült Burg Stein vár nagyrészt szerencsésen túlélte az elmúlt századok viharait. Az egykori kastélyban ma történeti múzeum szemlélteti a város eseménydús történelmét, Baden fellegvárának romjai pedig békésen merengnek el az egykor falait dúló várostromok, s az elmúlt századok dicsőséges harcai fölött. A város két részét a Limmat fölött magasan ívelő, kecses viadukt köti össze, ahonnan szépen fotózható a középkori városmag. A modern hídszerkezet közelében látható Baden egyik leghíresebb építészeti emléke, az évszázados patinája által feketés-barna színben pompázó középkori fedett fahíd, melyet mai napig használ a forgalom. A város másik nevezetessége a Mária Mennybemeneteléről elnevezett gótikus templom és a mellette lévő St. Sebastian kápolna, mely középkori szokás szerint csontkápolnaként is szolgált, s ennek kissé morbid, kupacokba rendezett „tárgyi emlékei” ma is láthatók. Innen a templom teraszáról ugyancsak szép panoráma nyílik a mélyebben fekvő, folyóparti városnegyedre. A közelben induló sétány, modern díszkutakkal, vízköpőkkel, szobrokkal díszített hangulatos parkövezeten át vezet a híres badeni fürdők irányába és a Casino felé.


Az Aare parti Baden

A „szomszédos” Brugg közelében jelentős római-kori település feküdt, így napjainkban a környéken többfelé is található feltárási terület. Az óvárosban tetszetős, kastélyszerű épületben berendezett Vindonissa Múzeum őrzi a római kor emlékeit, ahol a kiállított tárgyak minél teljesebb képet próbálnak festeni a birodalom mindennapjairól. Életnagyságú viaszfigurák szemléltetik a kor légióinak, katonáinak, fegyverzetét, hadijelvényeit, viseleteit és a különféle római kori „társasjátékokat”. A korabeli római település részlet-gazdag, élethű makettje is megtekinthető itt, mely szépen visszaadja a rómaiak hihetetlenül magas szintű, változatos építészetét, várostervezésük mindenre kiterjedő aprólékosságát. Fennmaradt Brugg korabeli városfalrendszerének néhány őrtornya – mint a robosztus Schwarzerturm – és városkapuja, a Haupttor, valamint a tetszetős külsejű városháza épülete is. A város büszkén őrzi a modern pedagógia előfutáraként ismert Pestalozzi egykori lakóházát és a Fekete-torony mellett az Aare fölött átívelő középkori kőhidat, a város legkorábban épült hidját is. Az ósdi hídról jól látható a középkori városra jellemző építészeti, városszerkezeti forma; a meredeken a folyó fölé emelkedő homokkőfalra épült lakóházak, szorosan összeépült, egymáshoz bújó épületeinek hosszan nyújtózó sora.


Brugg – Vindonissa Római Múzeum

Brugg közelében található, a vele szinte már teljesen egybeépült, az Aare és a Reuss folyók által közrezárt kanyarulatban megtelepedett Windisch. Itt található Svájc egyik leghíresebb kora-középkori kolostora a Königsfeldeni-kolostor, ahol a sempachi csatában (1386) elesett nemesi családok sarjait, a fő hűbérurak tucatjait temették el. Napjainkra a nagy múltú kolostor szinte teljesen eltűnt, közvetlen közelében – „méltó módon” – pszichiátriai intézetet rendeztek be. A kolostortemplom is jelentős átalakuláson ment át eredeti formájához képest. A többszörösen megújult épület gótikus színes-ablakai viszont ma is ékei a templomnak, és érdekes végigtekinteni az egykori történelmi főnemesi családok emléktábláin, címerábrázolásain is, a síremlékek mentén. A templom, a korabeli tömeges temetkezésnek köszönhetően, a nemesi címerek „gyűjteményes háza” is egyben. Az egykori kemény kezű uralkodóasszony, Magyarországi Ágnes királynő emlékezete, talán több magyar látogatót vonz ide, mint Svájc más, hasonló karakterű emlékhelye.


Königsfelden kolostora – nemesi sírkőlap

A kanton nyugati csücskében található Aarburg „helyi hagyományokat” követve ugyancsak hatalmas kiterjedésű várral büszkélkedik. Az Aare folyó fölé emelkedő sziklateraszról méltóságteljesen tekint le a kanton legjelentősebb erőssége, mely évszázadokon át dacolt minden hódító törekvéssel. Dicsőséges előéletét követően, ma „jobb híján” fiú nevelőintézetként működik. Robosztus falainak, bástyáinak és tornyainak jelentős része el van zárva a turizmus elől, pedig kitűnő kilátás nyílik az egykori erődítmény falairól a városra, az Aare völgyére és a távoli Jura vonulataira egyaránt. A várat hordozó sziklakúp alatt, meglehetősen szűk terülten fekszik a régi városnegyed, hangulatos kis utcáival, tereivel, díszes homlokzatú polgárházaival és díszkútjaival.


Aarburg erődítménye

A Luzern felől érkező Reuss tágas folyóvölgyében fekvő Bremgarten a kanton egyik legbűbájosabb városa. Szűk, apró kis sikátoraiban sétálva, a látogató úgy érzi, valami még itt is megmaradt a középkor hangulatából. A folyó két oldalát feketés-barnára szikkadt évszázados fedett fahíd köti össze, mely még a mai megnövekedett forgalmat is stabilan szolgálja. A városképet a folyó fölé emelkedő várteraszról magasba szökkenő karcsú bástyatorony uralja. Alatta a régi városvédelmi erődítményfal-rendszer maradványai, tornyai – mint a „boszorkányok” elzárását szolgáló Hexenturm – és kapui teszik teljessé a régmúltat idéző romantikus képet. A középkori város fegyverarzenálját befogadó egykori Zeughaus és a polgárok élelmiszerkészletének jelentős részét őrző Kornhaus szinte teljesen eredeti formájában maradt fenn. Az alsó város hangulatát a gótikus templom és a körülötte emelt ősi kápolnák látványa határozza meg. A tágas, szakrális épületekkel „benépesített”, szépen parkosított tér, mint a korabeli város kultikus központja, különleges, misztikus hangulatot áraszt. Az óváros utcáit, tereit hangulatos, meredeken emelkedő, szűk lépcsősorok, sikátorok kötik össze. Az ódivatú utcák, apró terek mentén régi cégérekkel díszített polgárházak és dísz-kutak sorakoznak.
A hosszú történelmi múltra visszatekintő Habsburg vára már csak halovány árnyéka önmagának. Az egykori grófi „sasfészekből” – vagy eredeti nevét tekintve (Habitsburg), inkább Héjavárból – kevéske maradt meg. Csupán egykori lakótornya és az egyik palotaszárny élte túl a viharos századokat. Innen, ebből az ősi várból indult, a magyar katonai segítséggel, Ausztria trónját megszerző család „karrierje”. A szőlőskertekkel övezett várban, napjainkban vendéglő működik és egy soványka kiállítás méltatja csupán az egykor „Európa mételye/ fekélye/ ragálya”-ként ismert család helyi kötődését és történetét. Tény, hogy a későbbiekben Európa országainak királyi székeit „begyűjtő” Habsburgok nem válogattak az eszközökben és minden aljasságra, mocsokra készek voltak hatalmi törekvéseik érdekében. Fegyverrel és vérrel, árulással és mérgezéssel, intrikával és jogtalanságok garmadájával szereztek trónokat, országrészeket és aláztak porba nemzeteket. Az is tény, hogy erről ma már sem itt, sem pedig máshol nem nagyon emlékeznek meg. Gyalázatos, népeket, kultúrákat megalázó, nyomorba döntő és a végtelenségig kizsákmányoló, politikai, katonai, gazdasági és kulturbarbár tetteik az idők során a feledés „jótékony homályába” vesztek.
Igazi kis gyöngyszem az aargaui kastélyok sorában az ország egyik legszebb vízi-váraként ismert Hallwil várkastélya. A Hallwili-tó mellé épült erősség kettős erődítményrendszerét vizesárok rendszer veszi körül, mely még biztonságosabbá tette a várat egykori lakói számára. A romantikus lovagvárak formavilágát idéző erősséget körülölelő széles várárokba a Hallwili-tó lefolyását biztosító Aabach patak vizét vezették, amely ily módon századokon át védelmezte a várat az ellenség behatolástól. A két erődítményrészt egykor felvonható csapóhíd kötötte össze, mely ma is teljes épségében látható. A belső várban aprólékos történelmi kiállítás mutatja be a vár története mellett a környék gazdálkodását is. A termekben szép korabeli bútorok és viseletek, fegyverek és a fegyverkészítés eszközei, a környék gazdálkodására jellemző szerszámok és eszközök gazdag gyűjteménye látható. A vártornyokban és az azokat összekötő várfalak mentén körséta tehető, miközben kellemes kilátás nyílik a romantikus vár közvetlen környékre. A vizesárokban vízi-szárnyasok népes csapata lelt otthonra, külön hangulatot teremtve ezzel a vár körüli sétának. Tás és társai természetesen elvárják a jó falatokat minden arra tévedő turistától.


Hallwil vízi-vára

Nem messze a Hallwil várkastélytól, a szélesen szétterülő Reuss völgyében, Muri híres kolostora csábítja rövid kitérőre az utazót. A kolostor apátjai hosszú századokon át jelentős világi hűbérurak, birtokosok is voltak egyben, akiknek „súlya” volt a „nagy politikában”. A kolostor szinte valamennyi építészeti egysége ma napig fennmaradt, bár némelyik jelentős átépítésen esett át. A kolostor temploma ma is Svájc egyik leggazdagabban díszített barokk temploma. Színes-ablakai és a falait díszítő freskók elképesztő színvonalú művészeti munkákról tesznek tanúbizonyságot. A kolostor kerengőjét körbejárva ugyancsak csodálatos művészeti munkákkal, elsősorban gótikus színes-ablakokkal szembesül a látogató. A kolostor nagy becsben tartott része a Loretto-kápolna, mely a Habsburg-család emlékét is hivatott őrizni.
A Hallwili-tó lefolyását biztosító Aabach völgyében telepedett meg Lenzburg városa, a magasan fölé emelkedő sziklakúpra épült vár tövében. Az egykori grófi várban ma szép történelmi múzeum kiállítása tekinthető meg. Gazdag kiállítás szemlélteti az elmúlt századok termelési viszonyait, eszközeit, valamint a különféle fegyvernemek fejlődését, mintegy hét évszázadon át. A vár tornyaiban és az eredeti, régies hangulatot őrző termeiben, életnagyságú figurák segítségével, valósághű beállítások mutatják az egyes korok fegyvereit, katonai viseleteit és a várostromok elborzasztó hangulatát. A várudvaron gyakran tartanak a középkor hangulatát visszaidéző rendezvényeket, lakomákat, „lovagi-tornákat” a palotaszárny termeiben pedig a középkort bemutató, ismeretterjesztő előadásokat. Az alsó Várkapu alatti erdős területen apró faépületek idézik a középkor szegényeinek viskónak és gazdasági épületeinek hangulatát.

McDonald’s-i Capriccio: Egyik nap esős, rossz idő lévén a lenzburgi McDonald’s-ben dolgoztam készülő könyvem kéziratán, amikor egyszer csak odajött hozzám egy sertés-szerű nagydarab humanoid forma mondván: "ő a McDonald’s vezetője és vagy fogyasztok még és akkor maradhatok, vagy arra van az ajtó és mehetek! Nem lehet órákat ott csücsülni egy kávé mellett náluk!!" Eme primitív megnyilvánulás hallatán elöntött a lila düh, és nagyon pipa lettem. Odatoltam a sertés-szerű lény gülü szemei elé a blokkomat és mutattam, hogy egyrészt nem órák óta, hanem 39 perce vettem a kávét, a colát és a hamburgert, s ültem be a sertésóljába, másrészt az internetet nem ő adja, hanem a McDonald’s Corporation, és ingyenes a használata egész Svájcban, még őnála is! Aztán a pofájába nyomtam a két nagykövet ajánlólevelét és elmondtam neki, hogy az ő pénzéhes, elcseszett országáról és kantonjáról, egyben a városáról is készül az a könyv, amin dolgozom, s amiért inkább hálás lehetne, semmint efféle szarakodással bosszant. Igazából letojta az ajánlóleveleket – mit neki két diplomata ajánlása, elég nagy varacskos ő a saját kis szemétdombján – el sem olvasta őket (talán hatalmas sertés tokája betüremkedett az agya helyére is kiszorítva azt onnan), csak röfögött valamit tovább, ekkor már a schwyzerdütschnek nevezett helyi förmedvény nyelven. Gratuláltam neki a "sötétállományához", meg az IQ –20 értelmi szintjéhez, aztán még a képébe vágtam: „már tudom miért ilyen gazdag ez az ország, mert ilyen kisstílű szarrágók lakják!” Körbemutatva megkérdeztem még tőle, hogy hány vendég elől vettem el a helyet – ugyanis mindössze kilencen ültek a kb. 60-70 fő befogadására méretezett helységben!!! – majd utolsóként azt is megkérdeztem még tőle, ő szerinte milyen óránként fogyasztást kellene produkálni, aztán tokostul rávágtam az ajtót Mr. sertésre. Hát így szép az élet, csupa segítőkész „teremtményekkel” körülvéve, így aztán valóban van inspiráció a minél gyorsabb haladásra, hogy az ember minél előbb valóban elzúzzon az ilyen otromba, gennyes lények lakta vidékekről. Szóváltásunkra felfigyelt az a 6 fős, vélhetően a szomszédos építkezésen dolgozó mérnök csapat is, akik a tervrajzaik fölé hajolva már érkezésemkor is bent ültek, és az asztalukra tekintve, arányában semmivel sem fogyasztottak többet, mint én, pedig tudvalévő, hogy Svájcban a mérnökök kiemelten jó fizetést kapnak, messze az 5-6.000.-CHF (azaz egymillió – egymillió kétszázezer HUF) havi átlagkereset fölött! Távozásomkor mélyen hallgattak, remélem, erről a háziasított Sus scrofa-ról nekik is megvolt a véleményük, már ha értették kedélyes csevegésünket.


Lenzburg vára

A kanton, s egyben az ország északi határövezetében található Laufenburg városa, mely a koraközépkortól fogva a szép és gazdag Rajna menti várvárosok sorát gazdagította. A Rajna két partján megtelepedett város két oldalát szép kis középkori kőhíd, a Laufenbrücke köti össze. A Rajna jobb partja fölé emelkedő városnegyed épületei, mint a fecskefészkek, szorosan egymásra támaszkodva sorakoznak. Hihetetlenül szép, egységes hangulatot áraszt az apró kéményekkel, manzárdokkal tagolt, kicsiny alapterületű, toronyszerű épületek látványa. A túlparton, az óváros területén tetszetős, régi polgárházak szegélyezik az apró terek, rövid kanyargós utcák sorát. A korabeli várost körülölelő erődítményrendszerből sajnos elég kevés maradt fenn, ilyen többek közt a 13. századi Wasenturm és a kecsesebb, szerényebb 17. századi Wasentürmchen. Utóbbi mellett emelkedik a szerény méretű 16. századi Zeughaus, mely egykor a városvédők fegyverzetét fogadta magába. A települést egykor uraló Habsburg-vár romjai magasan a város fölött emelkednek. Mára csupán egyetlen lakótornya meredezik az egykori büszke helytartói várnak. Hangulatos, meredeken emelkedő sétány mentén érhető el, s csonka tornyából szép kilátás nyílik a városra és a Rajna-völgyre. Alatta a város egyházi nevezetessége, a keresztelő Szt. János tiszteletére emelt késő-gótikus templom látható. A 13. századi templom belsejét gyönyörű, elsősorban a névadó szent életét ábrázoló freskók és egy pazar orgona díszítik. A városka összképét, fekvését tekintve, Aargau egyik legszebb települése.


Laufenburg

A Zürichi-tó lefolyását biztosító Limmat folyó mentén fekszik a Badennel szinte teljesen egybeépült Wettingen. Az apró települése rejti Svájc egyik legszebb kolostorát, mely évszázadokon át a svájci ciszterek egyik legismertebb, leghíresebb és legpazarabb kolostora volt. A kolostor sajnos – követve sok-sok svájci történelmi, műemlék épület sorsát – oktatási intézményként funkcionál. A kolostor egykori épületszárnyaiban modern tantermek és irodák működnek, a pazar belsővel rendelkező kolostor-templom pedig csak bizonyos időszakokban tekinthető meg. A kolostor egykori kerengője egy híresség, P. Alberik Zwyssig emlékét őrzi. A falba süllyesztett emléktábla utal a „svájci zsoltár”, vagyis a svájci himnusz egyik megalkotójának itteni kötődésére. A svájci himnusz zeneszerzője, Zwyssig ugyanis 1821-től, 13 éves korától 1841-ig, a kolostor megszűnéséig, itt diákoskodott. Itt töltött évei alatt számos, a kolostor vallási életét szolgáló zeneművet alkotott.


Wettingen templomának orgonája

Basel kanton határához egészen közel található az ugyancsak Rajna menti hangulatos kisváros, Rheinfelden, mely sok hasonlatosságot mutat a közeli Laufenburg és a kanton középső tájain fekvő Bremgarten városokkal. Elsősorban a hasonló földrajzi elhelyezkedés, a folyópart menti megtelepedés miatt tapasztalható a Rajna, illetve az Aare partján kialakult városok összképében e nagymérvű hasonlatosság. Tény hogy ez a három szép kisváros sok tekintetben akár egymás ikertestvére is lehetne. A korzó hangulatú főutca egyik legszebb épülete az eredetileg 16. században emelt Városháza, melynek homlokzata barokk hangulatú, művészi ornamentikával és címeres festményekkel díszített. A két reprezentatív reneszánsz kapuval rendelkező épület udvaráról szép faragású késő-gótikus lépcsősor vezet az emeletre, ahol a Díszterem falait a Habsburg hercegek címeres képei díszítik. A várost egykor teljesen körülölelő városfalrendszer számos eleme fennmaradt, szinte teljes épségben. A korabeli be- és kivezető kereskedelmi utakat hivatott ellenőrizni a Felső Városkapu-torony, a 13. századi Obertorturm és az egykori Rézkupolás- vagy Gólyafészek-torony, a Storchennestturm, melyek ma is erőt sugárzóan tekintenek le a békés forgalomra. A Keresztes-háborúk idejét idézi az egykor Svájcban is megtelepedett keresztes lovagok egyik ágának, a Johanniták rendfőnökének rezidenciája, a Johanniterkommende ma is impozáns épülete. Közelében épült az egyházi lovagrend tagjainak vallásos félrevonulását és szertartásait szolgáló késő-gótikus kápolna, a Johanniterkapelle. Miután itt letudták napi kötelezettségüket, máris indulhattak az egyház áldásával, a „Szent Kereszt és Isten nevében” gyilkolni! Mily magasztos küldetés! Átsétálva a zászlódíszbe öltöztetett későközépkori kőhídon már német területen találja magát az utazó. Innen visszatekintve nyílik szép rálátás a középkori városrészekre és a hídfő mellett található sellő-szerű leányt ábrázoló díszkútra, mely egy korabeli legendát őriz.
Aarau a kanton székhelye ezen a nyáron nem sok szépséggel, látnivalóval kápráztatta el látogatóit. Az egyébként hangulatos óváros egész területe katasztrófa-sújtotta övezetre emlékeztetett; minden szétdöntve, felbontva, egyetlen hatalmas építkezési, felvonulási területre hasonlított az egész belváros. Mindenfelé csövek, vezetékek fektetése, és burkolatjavítás miatt felásott utcák és terek, elkerített, lezárt területek kiábrándító szövevényét tapasztalta az idetévedt utazó. Sajnos ezt a nem túl megragadó képet adta magáról a város idén, hosszú hónapokon át. Némi türelemmel felvértezve azért így is érdemes volt körbejárni a viszonylag kis területen felfedezhető látnivalókat. Meglepő élményként tapasztaltam, hogy a helybelieket úgy tűnik nem zavarta ez a skizofrén állapot. A feltúrt utcák építési törmeléktől tarkálló, bombatölcsérekre emlékeztető mély árkaiban kialakított „teraszokon” nyugodt társalgás keretében kávézgattak, ingatag asztalaik mellett, billegő székeiken helyet foglalva. Az egykori városalapítók, a Kyburgok által épített kiterjedt városvédelmi rendszer részei, a tornyok, bástyák és kapuk javarészt elpusztultak az idők folyamán. A kor egyik szép reprezentánsaként látható ma is a 13. századból fennmaradt Felső Városkapu és tornya. A korabeli védelmi rendszer egyik bástyateraszára épült a város késő-gótikus főtemploma, melynek karzata fölé emelkedik a kanton egyik legszebb kialakítású késő-barokk orgonája. Az óváros szélén található Aarau talán legszebb, legreprezentatívabb épülete, a 18. századi Haus zum Schlossgarten. A fényűző kastélyokra emlékeztető épület dísztermében ülésezett 1798-ban az első demokratikus svájci kormány, a Helvét Direktórium. Az eredetileg főnemesi nyári rezidenciaként emelt szép klasszicizáló épületben jelenleg a város kulturális intézményei működnek. A vele szemben kialakított hangulatos kis parkban magas talapzatról tekint le a neves író és államférfi, Heinrich Zschokke emlékét őrző bronzszobor. Az egykori polgárság jómódjára utal hogy az óváros utcái mentén épült hatalmas, több emeletes polgárházak kiugró ereszboltozatának belső felét gyönyörű festmények borítják. Ezek a változatos témájú ábrázolások, a szép gerenda-berakásos homlokzatokkal kiegészülve, egyedi, szép és egységes megjelenést biztosítanak az egész óvárosnak.
Aargauban, a kanton félreeső vidékeit járva, távol a kis- és közép-nagy városok nyüzsgésétől, még ma is hamisítatlan, az egykor egész Svájcra jellemző vidékies életképet tapasztal az utazó.

Zürichi hírek

Thurgau után Svájc legdrágábbnak mondott városát, Zürichet és kantonját céloztuk meg. Kicsit nehéz szívvel hagytuk magunk mögött a Bodeni-tó vidékét, bár sokat sajnos nem kellett fürdenünk benne. Nem mintha víziszonyunk lett volna, de az időjárás és a sok munka miatt mindössze egyszer teszteltük a tó hőmérsékletét, vízkiszorítását.

Zürich kanton meglehetősen iparosodott vidéke Svájcnak, a központon kívül még egy nagyvárossal Winterthurral a szívében. Winterthur belvárosa megőrzött ugyan egy-két szép, történelmi hangulatú épületet, de alapvetően egy rohamosan fejlődő iparvárosa, közlekedési-kereskedelmi gócpontja Közép-Svájcnak. A központjában kellemes parkövezetben található múzeumainak egy része és a szép helyi „parlament” épülete, mely előtt hangulatos díszkút is emelkedik. Érdemes megtekinteni a Művészeti Múzeumot, belekóstolni az óváros sétálóutcájának „korzó-hangulatába” és felsétálni a város fölé emelkedő domb kilátóteraszára, ahol egy szolidabb rózsakert is található. Sajnos itt tartózkodásunkkor éppen renoválás miatt néhány múzeumát kiiktatták a városnak – a nyári turista időszak kellős közepén! Ki érti ezt? Nyilván az erős napsugárzástól gutaütött svájci honatyák így szavazták meg!


A Parlament épülete Winterthruban

A város igazi szenzációja a belvárostól kissé távolabb található. Ez nem más, mint a Technorama. Itt nem a modern zenei világot prezentáló techno zenei hatásokra tejelő milkák tejéből előállított margarinféleség készül. A múzeum több szekciója elképesztően gazdagon tárja elő a fizika tudományának legkülönbözőbb területeit. Több száz működtethető modell mutatja be a fizika világának legérdekesebb kísérleteit, gépeit, kutatási területeit. Bár a gyermekeket is szívesen látják, itt a felnőttek lesznek a „leggyerekebbek”. Öröm látni, ahogy apuka önfeledten – gyermekéről teljesen megfeledkezve – ül be a különböző modellek elé, hogy valamennyit végigpróbálja, a „desszert” meg közben kezdjen magával, amit akar. Aztán estére begyűjtik a csellengő kölykök közül ki-ki a sajátját….vagy jobb híján válogat a maradékból. A három emeleten kialakított hatalmas kiállítótérben elkülönítve találhatók a mechanika, az elektromosság, a mágnesesség, a gravitáció világának érdekességeit bemutatató modellek, játékok. Mellettük elhelyezték a jelenségek magyarázatát tartalmazó információs paneleket, hátha nem ért valamit az idetévelyedett. Praktikus egy egész napot rászánni, mivel valóban elképesztően sok makett, modell csábítja el a látogatót, némelyik feladat, logikai játék hosszabb tartózkodásra is. A kiállítás egyik érdekessége az a kb. 2,5 m átmérőjű belülről megvilágított Föld-gömb, mely egy kezelő panel segítségével bemutatja bolygónk történetének felszíni változásait, a kontinensek vándorlását, az évszakok váltakozását bolygónkon, a jégkorszakok világát, a tengerfenék „láthatatlan régiót, az éjszakai fénybe borult Föld „fénygócait” az emberi települések mentén. Aztán a forgó gömb átalakul, s máris a Hold krátereit mutatja végig, majd kilép a tágabb Univerzum világába és Naprendszerünk bolygóit is végig modellezi. A kiállított modellek, előtárt kísérletek egy részét a nap folyamán ismeretterjesztő programok keretében be is mutatják. Egyszóval érdekes kalandozásra invitálják az ide látogatót.

Zürich látnivalói közül nehéz válogatást adni. A város akár egy hétre való programot is kínál rengeteg, valóban értékes gyűjteményekkel rendelkező múzeuma révén. A Kunstmuseum elég komoly átfogást nyújt az európai festészet különböző korszakaiból. Legalább félnapra be kell vonulni termei labirintusába, hogy valamelyest élményt kapjon az ember a hatalmas gyűjteményből. Leginkább a svájci művészek bemutatása áll a központban, de szinte minden „világklasszistól” őriznek itt műveket. Zürichben a múzeumok fejedelme vitathatatlanul a Landesmuseum, amely a Nemzeti Múzeumok sorába tartozik és valóban elképesztően sokoldalú. A romantikus lovagvárra emlékeztető épületben emeletek, folyosók, termek tucatjait bejárva ismerkedhet meg a látogató a város és kantonja, sőt az egész ország területéről „bespájzolt” művészeti étékekkel, várak, kolostorok, főnemesei rezidenciák komplett szobáival, fegyverekkel, ötvösművészeti remekekkel. Fél nap alatt erősen „talpalva” lehet körbe járni a hatalmas gyűjteményt.


Landesmuseum

Ugyancsak érdekes a Rietberg Museum gyűjteménye, mely idén különlegességként a Távol-Kelet művészetéből ad hihetetlen gazdag ízelítőt. Pagodák, szentélyek, templomok, uralkodói villák, erődítmények művészeti munkái, világi és vallási szimbólumai szerepelnek szép számban a kiállításon. A Kulturama nevű múzeum az emberré válás szakaszait, leleteit, az élővilág evolúcióját szemlélteti rengeteg fosszília, csontlelet bemutatásával. Főként diákok oktatásába illeszthető programjai, kiállítási tematikája van. Érdemes a Zürichhorn területén található Kínai kertet is megtekinteni, mely területileg ugyan apró, de a rohanó, zajos városban valóban „a béke és nyugalom szigete”. A hangulatosan – a kínai hagyományokat követő módon – kialakított kertben kis patak kanyarog, felette kecsesen ívelő híddal. A szép zöldövezetben apró szentélyek, nagyobb pagodák varázsolják ide a Kelet világát. Erős színek, ijesztő sárkány- és démon motívumok díszítik a meseszerű kis épületeket. Sokan járnak ide a helybeliek közül is, egy kis nyugalomra, belső békére, pihenésre vágyva.


Részlet a Kínai kertből

A közelben található a Botanikus kert, sajnos kissé eldugva a metropolis háztengerében. A kert nagy része egészen egyszerű, helyenként kis erdő részletre emlékeztető, helyenként parkhatású, benne apró kis tóval és három UFO-kupolával. A kupolás üvegházakban komplett kis ökoszisztémákat igyekeztek kialakítani, elsősorban a trópusi esőerdők és a szavannák növényvilágát bemutatva. Kár hogy a kert hangulatát egy-két ronda modern épülettel elcsúfították.


Botanikus kert

A Zürichberg nevezetessége a Zürich Zoo. Az állatkert viszonylag kis területen fekszik de igyekeztek úgy elrendezni hogy nagyobbnak tűnjön. A park alapvetően a „kontinensek szigetei”-ből áll, mindegyik kontinens állatvilágát az adott „szigeten” bemutatva. A belépőt mindjárt a szép rózsásflamingók színpompás szigete köszönti. A park készülőben lévő érdekessége hogy megpróbálják lemodellezni a dél-amerikai Pantanal élővilágát. Reméljük sikerülni fog, egyenlőre csak szétdúlt, munkagép-zajos rendezési terület. A park egyik friss szenzációja a hópárduc szaporulat. Az állatkertekben még ma is ritkán látható ázsiai macska-féle meglehetősen speciális élőhelyet népesít be a magashegyek világában. Szerencsére a párduc mama és kölyke természetes hatású kifutót kapott itt, és az alig négyhónapos „hiperaktív” kölyök gondoskodott a látogatók szórakoztatásáról.


Hópárduc


Anya és kölyke

Indiai oroszlánéknál is friss szaporulattal büszkélkedtek de ők diszkréten félrevonultak, olyannyira hogy látni sem lehetett őket, akárcsak a rokonukat, a nagymacskák fejedelmét, a szibériai tigrist sem. Szép a kert emberszabásúakat – csimpánz, gorilla, orangután – bemutató részlege is csak szomorú és megalázó, hogy ezek a félig-emberkék bezárva élik le életüket.


Farkasok

A Limmat part, a belvárosi kis „zászlós utcák”, a tóparti sétányok és a kikötő környéke rengeteg bámészkodót vonz. Esténként érdemes a már kissé kevésbé forgalmas Bahnhofstrassén is végigsétálni és az este 9órától kivilágított Grossmünsterben, Fraumünsterben és a Limmat-part épületeiben gyönyörködni.


Grossmünster

Mint a nagyvárosok jellemzője, Zürich belvárosát is ellepik a „csövezők”, elsősorban indiaiak, észak-afrikai arab és néger etnikum. Ez csak azért is érdekes, mert egész nap ott őgyelegnek, unatkoznak, helyenként megpróbálják az arra járó turistát egy cigire levágni. Érdekes hogy bár minden tele van velük és nap, mint nap ott vannak a rendőrök nem nagyon foglalkoznak velük. Lehet, hogy érdekes lenne tudni vajon miből élnek??!! Az én autómat a határon Svájcba érkezésemkor rögtön félre állították ahogy a közép-európai rendszámot meglátták és tuributiknak nézték. Mielőtt a vámos derékig merült volna a csomagjaimban, bemutattam neki a két nagykövet ajánlólevelét, melyet követően eltekintett a kocsi végigdúlásától. Undorító az a diszkrimináció amit művelnek velünk közép-kelet-európaiakkal!!!! A nagyvárosaik meg tele vannak unatkozó, élősködő bevándorlókkal, hát ettől „szép” ez az ország. Roppant igazságos és demokratikus….az egyik oldal felé.


Az esti Zürich


Schwingen
A birkózás svájci variációja a Schwingen, ami igen nagy népszerűségnek örvend kicsik és nagyok körében sajátos szabályaival és hagyományaival. A hónap várva-várt nagy eseménye a Frauenfeldben megrendezett Eidgenossische Schwingerfest, vagyis Nemzeti Bajnokság volt. A svájci birkózótársadalom legnagyobb megmérettetése, melyet 3 évente rendeznek csak meg, tehát elég komoly a tétje. A háromnapos rendezvénysorozat utolsó napján, vasárnap látogattam el a tett színhelyére. Gondoltam addigra a férgese kihullik a selejtezőkön, marad a java, a túlélők megérdemlik, hogy megnézzük és szurkoljunk nekik.



A jelzett 9.30-as kezdésre meg is érkeztem, hát nem akármilyen „háborús állapot” volt már a környéken is! Autók, lakóautók ezrei táboroztak a környéken; látszott mindenki több napi tábori körülményekre, elhelyezésre rendezkedett be. Legalább öt-hat ellenőrzőponton kellett átverekedni magamat az autóval, hogy ne valahol a legkülső parkolók valamelyikébe tereljenek be, amelyik legalább 25 fényévre van a lényegi eseményektől. Mindenhol kimagyaráztam kihez megyek, a két főgóré, akikkel sikerült már előzetesen felvenni a kapcsolatot, neve aztán minden újabb ponton továbblendített. Végül elértem hogy betereltek a Press-parkolóba! Már ez sem semmi eredmény volt, hogy nem kellett kilométerekről becuccolnom a fotófelszereléssel! Aztán szinte az Aréna kapujában parkoltam le. Mire a „svájciasan” lelassult biztonsági őr mami felocsúdott, én már be is álltam, aztán megnyugtattam őt, hogy minden OK, nem fogják őt kirúgni miattam. Az Aréna sok-sok szektorból állt, mint egy atlétikai-, vagy futballstadion. Az egyiknél bepróbálkoztam, mondván: nekem a sajtópáholyban van foglalt helyem. A két név említése kissé zavarba hozta az ajtónállókat, hosszasan telefonálgattak, de fel nem engedtek, majd a Media-centerbe irányítottak. Ott újra előadtam a problémámat, mire hívtak egy kedves hölgyet a média-titkárságról – neki ismét elmondtam, mi ügyben vagyok itt. Miután nem volt a nevemre kitöltött Press igazolvány – minő mulasztás schwyzerek!! – kézbe vette ügyemet és innentől végre egyenes utam volt tovább. Gyorsan nyomtattatott ki a nevemre egy Press igazolványt amit büszkén a nyakamba akasztva elindultunk a média-páholy felé. Fel azonban nem mehettem, hanem ott kellett várnom a média-páholy tövében Karl Ritter „barátomra”, aki 10 perc múlva meg is érkezett. Barátságos bemutatkozást követően bekísért az Arénába és bementünk a kordonon belülre, közvetlenül a küzdőterek mellé, hogy onnan fotózhassak, ahogy ezt egyeztettük levelezésünkben. Fotózás közben azért váltottunk pár szót vele is, de végre a dolgok sűrűjében „alkothattam”! Aztán ebédszünet következett. Kísérőm megígérte, hogy fél 2 kor majd felvisz a sajtó/ média-páholyba.

A szünetben körbejártam egyet a millió pavilon és sátor között. Hát hatalmas „buli” volt, egész Svájc kifordult gyökereiből és itt volt, kantononként bemutatkozva mindenki aki csak számított. Beleszaladtam egy sörkóstoltatásba Feldschlössenéknél, s mivel úgy tűnt szívesen adják a kis pohár söröket, besoroltam még kétszer repetára – gondoltam ne álljon szegény csapos leány hiába a tűző napon egész nap, akkor már legyen forgalma. Így legalább a folyadék-háztatásom kezdett helyre billenni. Erre viszont enni kellett valamit, annál is inkább mert minden második pavilon és sátor ételeket kínált – minden első meg sört és különböző szürkeállomány-pusztító, vesemérgező italokat. A többi a kultúrát szolgálta!! Egy helyi szendvicsspecialitás Schwingerbrot, vagyis Birkózószendvics megkóstolása után egy kicsit már jobban éreztem magamat. Az árak persze, ha nem is csillagászatiak, de erősen „emelkedett hangulatban” voltak. Ennek ellenére az összes sátor összes ülőhelye elkelt, sok helyen előzetes foglalás alapján (!) és a talponállók személyzete sem unatkozott. Végigmentem a helyi „Avenue”-n, a hírességek sugárútján. Természetesen a schwinger-königek sugárútján, ahol fényképükkel „kizászlózva” jelen volt valamennyi eddigi „birkózó-király” a hagyomány történetéből.



Ebédszünet után indultam vissza, hogy bejuthassak végre a sajtó-páholyba is. Valahogy sikerült elkerülnünk egymást Herr Ritterrel, úgyhogy egyedül kellett bejutom. A biztonsági őr azonban a kártyám kódszáma alapján rögtön kiszűrte hogy én nem vagyok a sajtó-páholyba „akkreditálva” és nem akart felengedni, hiába hivatkoztam bárkire. Így addig beszéltem neki, mire belesápadt. Ekkor végre zöld jelzést kaptam. Nem mintha tömeg lett volna fent „sajtóéknál”, még tucatnyian befértünk volna, na de hát a látszatmegőrzése az errefelé roppant fontos! Gyorsan készítettem egy totálképet az Arénáról aztán indultam is le a toronyból, mert lentről a pálya széléről sokkal jobb volt a rálátás a küzdelmekre. Bár délelőtt Ritter barátom megvigasztalt, hogy ide a kordonon belülre nem tudok majd nélküle visszajönni, én határozott léptekkel – nyakamban a Press carddal – már otthonosan közlekedve a kordonon belül, visszatértem. Igyekeztem olyan magabiztosan mozogni, mintha legalábbis egy VMIP (Very mostly important person) vendég lennék.

Végig fotóztam a küzdelmeket, majd a végén a középső küzdőkört is megpályáztam, ahol a döntőt vívják majd. Erre reggel Ritter barátom úgy célzott, hogy semmi esélyem sincs rá, ne is próbálkozzam. Gondoltam megpróbálok eme stabil kijelentésre is rákontrázni. Kicsit sikerült pesszimista életfilozófiájára rávernem, mert akárcsak a nagyok, én is elhelyezkedtem fotófelszereléssel, állvánnyal a központi küzdőkör mellett az Aréna kellős közepén. Gondoltam: na ezt adja le az SF (svájci össznépi Tv)! Kitartásom, szorgalmam és határozottságom meghozta gyümölcsét. Első vonalból fotózhattam az országos döntőt! Erre varrjál gombot Herr Ritter barátom! Közben – miután én nem viseltem a hivatásos fotósok sorszámozott „mezét” – odajött hozzám egy biztonsági ember. Megemlítettem neki, hogy kinek a vendége vagyok – a kétszeres Schwingerkönig, vagyis Nemzeti Bajnok Ernst Schläpfer neve azért adott némi tekintélyt, ő a Nemzeti birkózószövetség vezetője és vele szintén egyeztettünk egy találkozót erre a zsúfolt napra– majd felmutattam a követségi ajánlóleveleket és innentől fogva „That’s right” és „OK” volt minden! A továbbiakban senki nem zaklatott tovább!



Azért ha belegondolok, nem piskóta, hogy hazánkat egyedül én képviseltem ilyen tűzközelben, abszolút kiemelt pozícióban, egy kiemelt svájci rendezvényen (mégiscsak szövetségi rangadó volt!) amit 3 évente rendeznek meg! A győztesről – követve a hivatásosokat – én is testközelből készíthettem fotókat, meghallgathattam első interjúját, két lépésről láthattam bajnokká koszorúzását, és személyesen gratulálhattam is neki! Majd megtörtént a Böserek, vagyis a legjobbak ünnepélyes koszorús-avatása is, akiknek fejére a „thurgaui szépek” női válogatottja helyezte fel a babérkoszorúkat. A Böser díj gyakorlatilag megfelel más sportágnak érmet nyert versenyzőivel. Aztán gondoltam, ha már ennyire emelkedett a hangulat és így bedolgoztam magamat eme belső körökbe, és többé úgy sem lesz már alakalom rá, odamentem és bemutatkoztam Ernst Schläpfernek – akivel eddig ugye csak email és telefon kapcsolatban voltunk – és megköszöntem segítségét. Jó érzés volt barátilag kezet fogni, és néhány szót váltani a sport egyik élő legendájával, aki mosolyogva, barátságosan viszonyult hozzám.

Aztán kezdődött a különböző előadókkal fűszerezett finálé. Zenekarok, jódlerek fellépése, majd hangos zeneszóval bevonultak stüszivadászék, aztán az Alpfartok, (vagyis a tehenek ünnepélyes legelőre való „felköltözése” és „hazajövetele” a nyári szezonban) hangulatát idéző „főkolomposok”, végül a sörös- és sajtos kocsik felvonulása következett. Hőlégballonok, lufik tucatjai az aréna fölött, totális szín- és zenei kavalkád, jókedv, vidámság, evés-ivás, ünneplés. Hát ilyen egy Schwingenfest hangulata.
Azért időnként kilazulnak a schwyzerek is, mint a sezlonrugó, voltak itt is erősen „bekávézott”, kicsavarodott elemek, de alapvetően kulturáltan zajlott a dolog.

Búcsúzás
Akinek van ideje és kedve a graubündeni hegyeket csodálni, annak biztosan tetszeni fog a különleges graubündeni vasutat és tájat bemutató kis videó:

http://www.rhb.ch/Video-Bernina.698.0.html

A Bodeni-tótól a Zürichi-tóig

Graubünden után Thurgau kantonba, a Bodeni-tó vidékére érkeztünk:

Thurgau


Thurgau kanton


Thurgau közelebbről


Thurgau kastélyai és várai

Kétségtelen, hogy Thurgau kanton legizgalmasabb látnivalói a fönti képen sorakozó kastélyok és várak, melyeket tovább fokoz a Bodeni-tóra nyíló kilátás. A kastélyok különböző modern kori hasznosítása irodaépületként, étteremként, kastély- vagy konferenciaszállóként, szanatóriumként, idősek otthonaként, vagy magán birtokként valószínűleg felbecsülhetetlen értékeket rejt el a kíváncsi turista elől, melyek nagy része a modernizálások folyamán végleg elveszett, de még így is jó pár órát el lehet időzni egy-egy épen maradt kastélyban. A többi épületről pedig hosszú, fordulatos történelme mesél, ha nincs sok turista a közelben, hallani, ahogy a falak elfelejtett tiktokról suttognak…



Zürich kanton



Zürich, vagy ahogy lakói becézik: Züri 1800-ban


Zürich, mint kisváros


A mai Bahnhofstrasse 1800 tájékán

A fenti képek bájos kisvárosának helyén mára egy nyüzsgő metropolisz áll, de igazán emberközeli metropolisz: délben a legnagyobb természetességgel ül ki a napos padokra az egész város ebédelni, a Zürichi tavon nyüzsögnek a vitorlások, csónakok, vizibiciklik, és az óváros sikátoraiban elveszve már csak az andalgó tömeg juttatja eszünkbe, hogy tényleg nem 1800-at írunk már:


Zürich napjainkban


A Bahnhofstrasse karácsonykor

Nem véletlen, hogy a város a tópart mentén egyre hosszabban és hosszabban terjeszkedik – a tóparton már amúgy is egybe érnek a települések – igazán üdítő a nagyvárosi forgatag után a gondozott parkokban megpihenni, helyi szokás szerint piknikezni és a saját grillrácsunkon sütni a helyi specialitást, a cervelat kolbászt.

A város többek között a Nemzeti Múzeum egyik impozáns épületével is büszkélkedhet. A svájci demokráciából adódóan több város múzeumainak közös „fedőneve” a Nemzeti Múzeum, nem sajátítja ki egyetlen város ezt a megtiszteltetést. A Nemzeti Múzeum mellett még Zürich kínai testvérvárosa által ajándékozott kínai kert is felfedezésünkre vár, a művészeti témájú kiállítások gazdagsága miatt még nem jutottunk el mindenhova.


Júliusi kedvenclista
Kedvenc szállásunk: Természetesen még mindig az autó, bár Romanshorn egyértelműen a második helyen áll, már csak az itt töltött éjszakák száma miatt is, hiszen egy kedves itt élő magyar hölgy és egy végtelenül aranyos magyar házaspár jóvoltából ideiglenesen ide költözködtünk, ami hatalmas segítség, ezúton is köszönjük szépen!

A kedvenc kantonunk továbbra is Appenzell, hiába elbűvölő volt!

A kedvenc piknikező helyünk akár a négylábú asztal is lehetne, de kétségtelenül otthon érezzük magunkat mindenhol, ahol megáll az autó és nekiállunk uzsonnázni. Kilátás szempontjából a Corvatsch csúcsa a kedvenc piknikező hely kategóriát is megnyerte, hiszen ott mindenki harap egy falatot.

A legszebb kilátás közönségdíját részünkről tehát a Corvatsch kapta St. Moritz felett, reméljük, senki sem érzi jogtalannak az elismerést:


A Corvatsch csúcsa

Kedvenc konzerv: Háát azóta újabb versenyzők nincsenek a kategóriában, továbbra is favorit a kínai konzerv, de a magyar hagymás-tojásos lecsó készül megelőzni, pláne, mivel abból még termetes rakományunk van, a kínai konzerv pedig csodák csodájára elfogyott.
Kedvenc sajtunk ügyében elméleti szinten vannak új kihívói az appenzellinek, de sajnos minden kis sajtüzembe nem jutunk el, így a verseny állása pillanatnyilag változatlan.
Kedvenc sör ügyben be kell valljuk, hogy gyalázatosan elhanyagoltuk hősi feladatunkat, és nem sokat kóstoltunk hetek óta, édességek terén viszont megállapítottuk, hogy alapvetően két kategóriát kell nyitnunk: a magyar ízlésnek kicsit savanykás, könnyű sütemények, és a finom, kiadós torták futamát, az utóbbiban a híres diós-mézes engadini diótorta lóhosszal vezet:




Svájc (nem) fenékig tejfel
Sok fejtörést okoznak a magánkastélyok, amiket szeretnénk megörökíteni, mivel a kitáblázásuk katasztrofális. Apróbb trükkökkel és néhány zsákutca feltérképezésével azért oda lehet persze találni a tapasztalt öreg rókáknak.
És ekkor következik a legtöbbjük kapujában a „Privat” tábla, innentől Svájcról szóló album helyett inkább lányregényt kellene írni a kacsalábon forgó palotákról és lakóikról, mert kézzelfogható információt sajnos nem lehet róluk nyerni. Ha van igény rá…:) :)


Az Altenklingen kastély, mint ideális helyszín a lányregényhez

Augusztus elseje Svájc államalapításnak ünnepe. Ők még nem rendelkeznek 1000 éves hagyománnyal az ünneplés terén, hiszen 1291-ban alapult meg az Államszövetség, Talán ezért nem láttunk pompás tűzijátékot sem. Zürichben vártuk estefelé a belvárosban az össznépi piknikezés utáni esti finálét, de csak az eső kezdte rá, a tűzijáték sajnos nem. Egészen pontosan még nem sikerült rájönnünk, hogy is működik ez Svájcban, de ahogy a Nemzeti Múzeum, úgy az ünnepi tűzijáték sem csak egy városé, mint nálunk: minden évben máshol tartják a fő ünnepséget, idén legnagyobb pechünkre nem Zürichben volt. Ami viszont biztos, hogy minden városnak van saját városünnepe, ahol garantált az ünnepi hangulat. Hát ezt is megtanultuk… nem először érezzük, hogy még nem tudunk „svájciul” gondolkodni.

Búcsúzás
Akinek ideje engedi, kukkantson bele a szánkó-sportok ősének nevezett St. moritzi Cresta run hangulatába, igazi felüdülés a nyári kánikulában:

http://www.youtube.com/watch?v=z7Mwes9MPZU

http://www.thecresta125.com/english/video/video.html